A terem kellős közepén az anyósom, Erzsébet asszony magasodott, akár egy jégtörő az északi jégmezők között. Földig érő brokátruhát viselt, és annyi arany csüngött rajta, hogy komolyan attól tartottam, előbb-utóbb meghajlik alatta a gerince.
Gábor már az ajtónál lerázott.
— Maradj itt, mindjárt jövök, csak köszönök pár fontos embernek — morogta, aztán eltűnt a fényes zakók és drága parfümök sűrűjében.
Nem sokkal később odalibbent hozzám a sógornőm, Nóra. Az a fajta lány volt, aki szerint Ady Endre valószínűleg valami trendi influenszer lehetett.
— Jaj, Lillácska! — végigmért olyan pillantással, amitől a friss tej is megsavanyodott volna. — Mi ez a gyászmenet? Gábor nem adott pénzt stylistre?
— Én az egyszerűséget jobban kedvelem — feleltem halkan.
— Persze, persze. Figyelj csak — közelebb hajolt, és ragadozó mosoly jelent meg az arcán. — Anya üzente, hogy a főasztalhoz ne ülj. Ott már megvan az ültetés: üzlettársak, befektetők, fontos vendégek. Nincs több hely.
— És nekem hol jutott hely? — kérdeztem, miközben éreztem, ahogy kihűlnek az ujjaim.
— Ott hátul — intett hanyagul a terem legtávolabbi sarka felé, a konyhaajtó mellé. — A fotósoknál meg a hangosítónál. Onnan amúgy is jobban hallani mindent, és… hát nem vagy útban senkinek.
Azzal megfordult a tűsarkán, és már el is rebbent, mintha valami apró, mérgező madár lett volna.
Elindultam a tizenötös számú asztalhoz. Az asztallap bizonytalanul billegett, mellette pedig egy hatalmas hangfal állt, amelyből úgy dörgött a basszus, mintha belülről akarná szétverni a mellkasomat. Egy kedvetlen hangtechnikus ült ott, épp egy falatnyi előételt rágcsált.
— Szabad? — kérdeztem.
— Ülj csak le, anyukám — dünnyögte. — Csak aztán ne panaszkodj, hogy hangos.
Eltelt egy óra. Gábor egyszer sem nézett felém. Az anyja jobbján ült, bort töltött, nevetett, hátravetett fejjel, teljesen otthonosan. Ez volt az ő közege: pénz, befolyás, hízelgés.
Én pedig ott kuporogtam, mint valami vidékről felhozott szegény rokon, holott Debrecen belvárosában nőttem fel. A pincérek levegőnek néztek. Olyan ügyességgel kerülték meg a „technikai” asztalunkat, mintha láthatatlanná váltunk volna.
— Elnézést! — próbáltam megállítani egy mellettem elsiető felszolgálót. — Kaphatnék egy pohár vizet?
— Bankettkiszolgálás van, tessék kivárni a sorrendet — vágta rá, és rám sem pillantott.
A hangosító szárazon felhorkant.
— Kár erőlködni. Mi itt csak díszlet vagyunk. Kérsz szendvicset? Hoztam otthonról.
Előhúzott a hátizsákjából egy műanyag dobozt, benne gondosan becsomagolt házi szendvicsekkel. A felvágott szagától összerándult a gyomrom.
Gábort figyeltem. Éppen hevesen magyarázott valamit egy ősz hajú, drága öltönyös férfinak, aki unottan bólogatott, mintha minden szavát előre ismerné.
Ekkor Erzsébet asszony megkocogtatta a poharát a villájával. A terem lassan elcsendesedett.
— Kedveseim! — a mikrofon felerősítette a hangját, és betöltötte vele az egész éttermet. — Ma igazán boldog vagyok. Itt van mindenki, aki fontos nekem. A fiam, a lányom, a partnereim!
Hosszú perceken át sorolta a neveket. Üzlettársak, barátok, régi ismerősök, befolyásos emberek. Engem nem említett. Én legfeljebb „Gábor felesége” voltam: egy kényelmetlen kiegészítő a férjem társadalmi csomagján, amelyet ma inkább a sarokba toltak.
Amikor elkezdődtek a pohárköszöntők, arra jutottam, hogy legalább illik felköszöntenem.