„Úgy festesz, mint egy könyvtárosnő!” — a férjem fintorogva ültetett le a hangtechnikus mellé, nehogy szégyent hozzak rá az „előkelő társaság” előtt. Két órán át nyeltem mindent. De amikor odakiáltott a biztonságiaknak: „Vigyék ki ezt a csóró nőt, semmi keresnivalója itt!”, felállt a helyéről az az ember, akitől az egész város reszketett. Nem az ünnepelthez lépett oda, hanem hozzám, és olyan hangosan mondott ki egyetlen mondatot, hogy az anyósom majdnem lecsúszott az asztal alá…
— Ebben biztosan nem jössz. Vedd le. Úgy nézel ki, mint egy gyászoló özvegy, aki a kedvenc macskáját készül eltemetni.
Gábor két ujja közé csippentette a ruhám pántját, mintha valami koszos rongyhoz ért volna. Pedig bársony volt, méghozzá régi darab: anyám egykori színházi ruhájából alakíttattam át.
— Gábor, ez egy nyolcvanötös Chanel. Vagy majdnem az — próbáltam mosolyogni, bár belül görcsbe rándult mindenem. — Ez időtlen elegancia.
— Ez ócskaság, Lilla! Ócskaság! — csattant fel, és láttam, ahogy kidagad a nyakán az ér. Ugyanaz, amelyik mindig lüktetni kezdett, ha pénzről vagy az én „semmirekellő” családomról beszélt. — Ma anyám jubileuma van. Ott lesznek emberek a városházáról. Maga Zsadányi is eljön! Te meg úgy nézel ki, mint egy levéltárban felejtett könyvtáros.
A tükör felé fordultam. Egy vékony, riadt szemű nő nézett vissza rám, a nyakában egy oda nem illő gyöngysorral. Talán igaza van? Talán tényleg elrontom a gondosan megkomponált képet?
— Akkor mit vegyek fel? A kedvenc rózsaszín, lurexes csodádat? — nem bírtam megállni a csípős megjegyzést. Ilyen voltam: amikor sírni szerettem volna, inkább szúrtam.
Gábor az ágyra hajított egy drága butik logójával ellátott papírtáskát.
— Ezt veszed fel. Anya vette. És az ég szerelmére, szabadulj meg ezektől a… családi ereklyéktől.
Belenéztem a táskába. Egy ruha feküdt benne: mérgező zöld, rövid, olyan mély kivágással, hogy akár egy Radnóti-kötetet is el lehetett volna rejteni benne.
— Ezt nem húzom magamra — mondtam halkan. — Nem vagyok cirkuszi mutatvány.
Gábor egészen közel lépett. Drága konyak és idegen félelem szaga áradt belőle. Ő jobban rettegett ettől az estétől, mint én.
— Azt fogod felvenni, amit mondtam. Vagy itthon maradsz. Bár nem, mégsem. Eljössz, mosolyogsz, és oda ülsz, ahová én ültetlek.
Azzal kiviharzott, és úgy csapta be maga mögött az ajtót, hogy a polcról lezuhant az esküvői fényképünk. Felemeltem a keretet. Az üveg pontosan középen repedt meg, kettévágva minket. Ennél találóbb jelképet keresve sem találhattam volna.
Felvettem a fekete ruhámat. A nagymamám brossát is feltűztem rá: ezüstágacska volt, fakó gránátkövekkel. Hát legyen. Ha özvegynek lát, ma valóban eltemetek valamit. A házasságomat.
A „Versailles” étterem minden túlzás nélkül rászolgált a nevére: aranyozott stukkó jutott még a szegélylécekre is, a kristálycsillárok pedig olyan alacsonyan lógtak, mintha bele akarnának kóstolni a franciasalátába.
A vendégek szinte vakítottak a csillogásukkal.