– Azért, mert szerinted annyi történt, hogy segítséget kértél a fiadnak, én pedig ezért szétverem a családot? Kidoblak a saját lakásomból?
– Az én lakásomból – javította ki Réka csendesen, mégis olyan nyomatékkal, hogy Gábor elhallgatott egy pillanatra. – És te nem segítséget kértél. Követelted, hogy az én pénzemből fizessem meg mások hibáinak az árát. De már nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy öt éven át nem társad voltam, hanem kényelmes háttér. Ingyenes házvezetőnő, szakács, pénztárca és biztos pont, aki fenntartja kettőnk életét. Belefáradtam. Nem akarok tovább így élni.
Gábor arca hamuszürkére váltott. A tekintetében egy másodpercre riadt felismerés villant, aztán azonnal elnyelte a düh. Most fogta fel igazán, hogy az a puha, megszokott kényelem, amelybe olyan természetesen beleült az évek alatt, éppen kicsúszik alóla.
– Ezt még nagyon meg fogod bánni! – csattant fel, a hangja már kiabálásba torzult. – Azt hiszed, csak úgy az utcára teheted a férjedet? Házastársak vagyunk, törvényesen! Jogom van itt lenni! És majd meglátjuk azt is, hogyan osztozkodunk a vagyonon. Én is tettem ebbe a lakásba! A folyosót például én újítottam fel, ha már itt tartunk!
Réka kissé oldalra billentette a fejét, és úgy nézett rá, mintha most látná először azt az embert, akivel éveken át egy ágyban aludt. Szánalmasnak tűnt ebben a kapálózásban, ahogy még az utolsó pillanatban is megpróbált valamit kicsikarni magának.
– Úgy érted, az én pénzemből ragasztottad fel az új tapétát? – kérdezte halkan. – Gábor, ne nevettess, és főleg ne alázd meg magad még jobban. Ezt a lakást nyolc évvel azelőtt vettem, hogy mi egyáltalán elmentünk volna az anyakönyvvezetőhöz. A házasság előtti különvagyonomba tartozik, ehhez neked semmiféle tulajdonjogod nincs. Ami pedig a te állítólagos befektetéseidet illeti… elővehetjük a bankszámlakivonatokat az elmúlt évekből, és szépen végignézhetjük, ki mire költött. Hidd el, az egyenleg nem téged fog igazolni.
A férfi levegő után kapkodott, mintha a felháborodástól tényleg nem jutna oxigénhez. Réka nyugodtsága, a váratlan jogi magabiztossága teljesen kibillentette. Nem talált kapaszkodót, nem maradt mondat, amivel fölénybe kerülhetett volna.
– És még valami – folytatta Réka, ezúttal egyenesen a szemébe nézve. – Erősen ajánlom, hogy eszedbe se jusson hitelt felvenni bármire hivatkozva, csak azért, mert papíron még házas ember vagy. Hétfő reggel beadom a válókeresetet. Minden kölcsön, amit a mai naptól kezdve felveszel, a te saját tartozásod lesz, nem pedig a család érdekében vállalt közös teher. Gondoskodom róla, hogy ez így is legyen kezelve.
Gábor úgy meredt rá, mintha idegen állna előtte. Eltűnt az a mindig alkalmazkodó, békét kereső Réka, aki korábban inkább lenyelte a keserűséget, csak ne legyen veszekedés. A nő, aki most vele szemben állt, felnőtt, erős és határozott volt. Olyan valaki, aki végre nem engedte tovább átlépni a határait.
– Te számító dög – köpte oda, miközben megragadta a bőrönd fogantyúját. – Pont ilyen vagy. Hideg, önző, könyörtelen. Egyedül fogsz megöregedni a pénzeddel együtt. Senkinek sem kellesz majd így.
– Jó utat, Gábor – mondta Réka, és hátralépett, hogy szabadon hagyja az ajtó felé vezető utat.
A férfi káromkodva rángatta ki a bőröndöket a lépcsőházba, majd dühösen a vállára kapta a sporttáskát. Még egyszer visszanézett. Talán arra várt, hogy Réka utána szóljon. Hogy meginogjon, sírni kezdjen, visszakérje, megállítsa az ajtóban. De Réka némán állt, és mozdulatlanul figyelte.
Gábor végül elfordult, és nehéz léptekkel elindult a lift felé. A cipője tompán koppant a betonon.
Réka becsukta az ajtót. Kétszer ráfordította a zárat. Aztán a biztonsági reteszt is a helyére tolta.
A lakásban olyan mély csend lett, hogy szinte zúgott tőle a levegő. Réka lassan kiment a konyhába, friss kávét töltött magának, majd a csészével a kezében az ablakhoz lépett. Odakint az őszi nap bizonytalanul próbált áttörni a szürke felhők között, és halvány fénnyel vonta be az udvar fáin reszkető sárga leveleket.
A mellkasában nem maradt sem düh, sem sértettség, sem az a régi, tompa nyomás. Csak valami különös, szinte hihetetlen könnyűség. Mintha éveken át egy kövekkel megrakott hátizsákot cipelt volna felfelé egy meredek úton, és most végre letehette volna.
Belekortyolt a forró kávéba, és elmosolyodott.
Tavasszal mindenképpen kicserélteti az ablakokat a nyaralóban. A legjobbakat választja majd, széles párkányokkal, ahol muskátlik nyílnak egész nyáron. És soha többé senki nem fogja viskónak nevezni azt a házat, amelyet ő szeret.
Az élete nem ért véget.
Épp most kezdődött el igazán.