A csattanástól a tálalószekrényben panaszosan összekoccantak a kristálypoharak.
Réka magára maradt. Elzárta a tűzhelyet, leült a konyhai hokedlire, és mindkét tenyerébe temette az arcát. Könnyek mégsem jöttek. Csak valami ólomsúlyú kimerültség telepedett rá, mellé pedig az a lassan terjedő, hideg üresség. Próbatétel. Gábor hűségvizsgát rendezett neki, amelynek ára hárommillió-kétszázezer forint lett volna.
Közel egy órán át ült mozdulatlanul. Odakint lassan besűrűsödött az alkony, a konyha színei tompa szürkévé fakultak. Amikor végül felállt, nem kapcsolt villanyt. Csöndben végigment a lakáson.
Az előszobában ott állt Gábor drága bőrcipője, amelyet egy hónappal korábban vett azzal az indokkal, hogy a munkahelyén szigorú az öltözködési szabályzat. A fürdőszobai polcon egymás mellett sorakoztak az import borotválkozás utáni balzsamok és illatszerek, amelyeket közös bevásárláskor Réka bankkártyájával fizettek ki. A hálószobában, az éjjeliszekrényen ott hevert egy autószervizből származó számla is, nem csekély összegről: Gábor gumit cseréltetett a kocsiján.
Réka az ablakhoz lépett, és homlokát a hideg üvegnek támasztotta. Lent az úton autók siettek, a lámpák sárgás fényben égtek, az emberek igyekeztek haza, a saját otthonukba, a családjukhoz. Neki pedig, mint kiderült, családja valójában nem is volt. Csak egy férfi élt mellette, akinek kényelmes és meleg volt az ő védelmében, egészen addig, amíg el nem érkezett a pillanat, amikor ki kellett volna fordítani a megtakarításait.
Az éjszaka alvás nélkül telt. Réka a kihűlt, üres ágyban feküdt, és a falióra egyenletes ketyegését hallgatta. Gábor nem jött haza sem este, sem később. Valószínűleg Márkhoz ment, vagy valamelyik barátjánál keresett menedéket, hogy elpanaszolja, milyen szívtelen és pénzsóvár felesége van.
Reggelre a döntés minden erőlködés nélkül megszületett benne. Tiszta volt, éles, mint a metszett üveg, és egyetlen más lehetőséget sem hagyott maga mellett. Nem kísérte dühroham, nem fűtötte bosszúvágy. Inkább józan megállapítás volt: a betegség túlságosan előrehaladt, a kezelés már nem használ, vágni kell.
Főzött magának egy erős kávét. A magas szekrény tetejéről leemelt két nagy műanyag bőröndöt és egy tágas sporttáskát. Kiterítette őket a hálószobában az ágyra, majd lassan, módszeresen nekilátott összepakolni Gábor holmijait.
Az ingeket előbb gondosan begombolta, hogy a gallérok ne gyűrődjenek össze, aztán szépen egymásra hajtogatta őket. A nyakkendőket feszes, rendezett hengerekké tekerte. A bőrönd aljára kerültek a vastag pulóverek és a farmerek. A sporttáskába mentek a sportcipők, az utcai cipők és az otthoni papucsok. A fürdőszobai polcról eltűnt minden tégely, borotva és flakon. Még arra is figyelt, hogy az előszobai kis szekrényből kivegye a cipőkrémet és a tartalék keféket.
Nem akart jelenetet. Nem akart kiabálni, könyörögni vagy magyarázkodni. Csak ki akarta tenni a bőröndjeit. Ennél helyesebb döntést akkor már el sem tudott képzelni.
Amikor mindent elcsomagolt, a csomagokat kivonszolta az előszobába, közvetlenül a bejárati ajtó mellé. Ugyanoda tette a lakáskulcsokat is, amelyeket Gábor szokása szerint a tükör alatti kis asztalkán hagyott, ha haraggal távozott, biztosra véve, hogy bármikor visszajöhet.
Dél körül megmozdult a zárban a kulcs. Gábor belépett. Áporodott dohány és másnapos alkohol szaga lengte körül; nyilván a barátainál fojtotta italba a sértettségét. Lerúgta a cipőjét, aztán felemelte a fejét, és félbemaradt a mozdulat. Az útját bőröndökből emelt torlasz zárta el.
Először értetlenség villant át az arcán, majd döbbenet, végül leereszkedő, gúnyos mosoly húzódott a szájára. Ledobta a kulcsait a komódra, és összefonta a karját a mellkasán.
– Mi ez az óvodás műsor, Rékácska? – kérdezte. – Most a sértett kislányt játszod? Feleslegesen csinálsz drámát a semmiből. Nyugodj meg, pakold vissza a cuccaimat. Tegnap túl messzire mentem, elismerem. Ideges voltam. Beszéljük meg normálisan. Találtam más megoldást Márk ügyére.
Réka a konyhából lépett elő. Egyszerű otthoni nadrágot viselt, fölötte puha, kötött kardigánt. Az arca nyugodt volt, szinte ijesztően nyugodt.
– Nincs már miről beszélnünk, Gábor – mondta egyenletes, hűvös hangon. – Összeszedtem minden holmidat. Nézd át, és ha valami kimaradt, szólj. Elküldöm futárral.
A férje arcáról eltűnt a vigyor. Ekkor értette meg, hogy ez nem színjáték.
– Te megőrültél? – tett egy lépést előre, de a bőrönd megállította. – Ezért?