kerámiabevonást és a teljes utastér vegyszeres tisztítását is. Amikor hazaért, láthatóan jókedvű volt; szinte gyerekes lelkesedéssel mutogatta a telefonján az „előtte–utána” képeket.
— Nézd meg, mennyire csillog — mondta büszkén, miközben egymás után lapozta a fotókat.
— Tényleg szép — felelte Nóra halkan, de nem a kijelzőt nézte, hanem valahová Gergő válla mögé.
Az arcára rendezett mosoly még hibátlannak tűnt, belül azonban abban a pillanatban valami alig hallhatóan megrepedt benne. Úgy, mint a szélvédőn az első hajszálrepedés, amelyet az ember sokáig észre sem vesz, csak akkor, amikor egy kavicsütés után lassan végigfut az egész üvegen.
Az az este egyébként teljesen hétköznapinak indult. Nóra később ért haza a munkahelyéről: elhúzódott egy megbeszélés, ráadásul a régi laptopja éppen egy ügyfelek előtti prezentáció közben fagyott le végleg. Ott kellett mindenki szeme láttára kapkodva újraindítania, miközben érezte, ahogy percről percre nő benne a szégyen és a fáradtság. Mire belépett a lakásba, zúgott a feje, és semmi másra nem vágyott, csak csendre.
Odabent meleg volt, valami sült étel illata terjengett, a háttérben zene szólt. Gergő fejhallgatóval a fülén ült a számítógép előtt, és teljes beleéléssel böngészte egy webáruház kínálatát: új felniket nézegetett az autóhoz.
— Figyelj csak — szólt oda anélkül, hogy hátrafordult volna. — Holnap be kell ugranom a szervizbe az időszakos átvizsgálás miatt, esedékes már. Légy szíves, utald át előre a pénzt a kártyámra.
Még a fejét sem emelte fel. Nem kérdezte meg, milyen napja volt. Nem vette észre a sötét karikákat a szeme alatt, sem azt, milyen lassan bújik ki a kabátjából, mintha minden mozdulat külön erőfeszítésébe kerülne.
Nóra szó nélkül bement a konyhába. Töltött magának egy pohár vizet, aztán leült az asztalhoz — nem a saját laptopjával, mert az továbbra is csak beteljesületlen terv maradt, hanem Gergő telefonjával. Megnyitotta a banki alkalmazást. Maga sem tudta pontosan, miért teszi; csak valami tompa, nyugtalanító súly ült benne, amely számokkal akart bizonyítékot kapni.
Sokáig görgette a kimutatást, és türelmes, szinte gépies pontossággal adogatta össze a tételeket. Kiderült, hogy az elmúlt három hónapban pusztán az autóra akkora összeg ment el, amiből bőven megvehette volna az új laptopot, befizethette volna azt az angol tanfolyamot, amelyről már egy éve ábrándozott, és még egy nyugodt, tengerparti hétvégére is maradt volna pénz. Külön sorban szerepelt a kerámiabevonás díja is — egy olyan szolgáltatásé, amelyről csak most, utólag, egy idegen számlatételből szerzett tudomást.
— Mit ülsz ott ilyen csendben? — kiáltott át Gergő a szobából.
— Semmit — válaszolta Nóra egyenletes hangon. — Minden rendben.
Csakhogy odabent éppen ekkor került végleg a helyére valami. Nem düh volt ez, nem is sértettség. Inkább hideg, metszően tiszta felismerés, olyan pontos és könyörtelen, mint a képernyőn sorakozó számok.
Másnap reggel, amikor Gergő még aludt, Nóra hangtalanul megnyitotta egy másik bank alkalmazását, és létrehozott egy külön számlát. Átvezette oda a teljes fizetését. A saját kártyáját leválasztotta Gergő telefonjáról — magyarázkodás nélkül, veszekedés nélkül, egyetlen felesleges szó nélkül. Aztán összekészült, és elindult dolgozni, ugyanúgy, mint máskor: metróval, két átszállással.