– Elnézést, a fizetés nem ment át – mondta az autószerviz pénztáránál álló fiatal nő udvariasan, de a hangjában már ott bujkált a türelmetlenség.
Gergő értetlenül pislogott, aztán ismét a terminálhoz érintette a telefonját. A kijelző vörösen felvillant: „Elutasítva.” Újra próbálkozott, mintha csupán rossz szögben tartotta volna a készüléket.
– Furcsa – motyogta, miközben érezte, hogy mögötte lassan sor gyűlik. Valaki idegesen toporgott, a pult mögött álló szerelő pedig már szánakozó pillantással figyelte. Láthatóan nem először volt tanúja hasonló jelenetnek.
Ekkor megrezzent a telefon. Nórától érkezett üzenet, rövid volt, szinte írásjelek nélkül: „A szervizt most te fizeted. Így döntöttem.”
Gergő többször is elolvasta, mintha a betűk egyszer csak más sorrendbe rendeződhetnének, és valami érthetőbb jelentést adnának ki. A mellkasában kellemetlen, húzó érzés támadt: értetlenség keveredett benne egy még formátlan, de egyre erősödő aggodalommal.
Az egyetemen ismerkedtek meg, fiatalon házasodtak össze, és közös életük első éveit szinte szabályos, kiszámítható rend irányította: mindent feleztek. Felezték az egyszobás lakás bérleti díját, az élelmiszert, és azt a keszthelyi nyaralást is, amelyre majdnem egy éven át gyűjtögettek. Akkor mindez nemcsak igazságosnak tűnt, hanem magától értetődőnek is, akár a levegővétel.
A fordulat három évvel korábban következett be, amikor Nóra otthagyta a kis reklámügynökséget, és egy nemzetközi IT-cégnél helyezkedett el. A fizetése többszörösére nőtt, ő pedig egy nap maga vetette fel:
– Figyelj, vállalok én több kiadást. Neked így könnyebb lesz.
Gergő nem tiltakozott. Ugyan ki tiltakozott volna?
Írásos megállapodás sosem született, mégis lassan magától átrendeződött a közös kassza. Gergőnél maradtak az apróbb személyes költségek, Nóra pedig egyre inkább minden másért felelt. Ez különösen az autó körül vált feltűnővé. Előbb az üzemanyag és a biztosítás, aztán a kötelező szerviz, majd a téli gumi, később a fóliázás, végül az új hangrendszer mélynyomóval, amelyet Gergő két héten át válogatott fórumokat böngészve és műszaki adatokat hasonlítgatva.
– Hiszen az autó kettőnket szolgál – mondogatta mindig, amikor szóba kerültek az összegek. – Néha téged is én viszlek vele.
Nóra bólintott. Talán az elején valóban el is hitte ezt.
Ő maga közben metróval járt dolgozni, két átszállással. A zsúfolt szerelvényen állva préselődött az emberek közé, nedves kabátok szaga és idegenek ingerültsége vette körül. Minden reggel negyven perc oda, ugyanennyi vissza. Régóta kinézett már magának egy új laptopot; a régi lassú volt, akadozott, videóhívások közben lefagyott, ami különösen kellemetlenül érintette a munkahelyi megbeszéléseken. Mégis mindig elhalasztotta a vásárlást: „Majd jövő hónapban, most nem alkalmas.”
Csakhogy az a bizonyos következő hónap sosem érkezett el.
Gergő eközben beadta az autót egy professzionális detailingstúdióba, és elsőként a karosszéria alapos polírozását rendelte meg.