Néhány napig látszólag minden ment tovább a maga megszokott rendjében. Aztán Gergő beugrott az autószervizbe, ahogy máskor is: esedékes karbantartás, olajcsere, fékbetétek átnézése, néhány rutinellenőrzés. Amikor átvette a kocsit, odalépett a pénztárhoz, és a jól begyakorolt mozdulattal a terminálhoz érintette a telefonját.
A fizetés sikertelen volt.
Ott, a pultnál kezdődött az a jelenet, amelyre egyáltalán nem számított. Gergő azonnal hívta Nórát, teljes bizonyossággal abban a hitben, hogy valami banki hiba történt.
— Figyelj, nálad minden rendben van? Lefagyott az alkalmazás, vagy mi?
A vonal túlsó végén rövid csend támadt. Nem zavart, nem kapkodó hallgatás volt ez, inkább nyugodt, kimért szünet.
— Nem — felelte Nóra egyenletes hangon. — A bank tökéletesen működik. Csak a te autódat mostantól nem az én pénzemből tartjuk fenn.
Gergőnek egy pillanatra elakadt a szava. Mögötte már türelmetlen sóhajok hallatszottak, a pult mögött álló szerelő pedig látványosan félrenézett, mintha nem akarna részese lenni a helyzetnek.
— Ezt most komolyan csinálod? — halkította le a hangját Gergő. — Nem lehetne ezt később megbeszélni? Mennem kellene.
— Meg fogjuk beszélni — mondta Nóra. — De a karbantartást most te fizeted ki.
Nem emelte fel a hangját. Egyetlen szemrehányó szót sem tett hozzá. Úgy közölte, mintha a döntés már régen megszületett volna, és nem létezne ellene fellebbezés.
Gergő elvette a telefont a termináltól, néhány másodpercig némán állt, aztán előhúzott a kabátzsebéből egy régi bankkártyát, amelyet talán két éve sem használt. A fizetés ezúttal elsőre átment.
Aznap a szokásosnál korábban ért haza. Az ajtót valamivel nagyobb erővel csapta be, mint amennyire szükség lett volna. Nóra a konyhában meghallotta, de nem fordult hátra; tovább állt a tűzhely mellett.
— Felfogod egyáltalán, mit műveltél? — robbant be Gergő már az előszobából. — Ott álltam mindenki előtt, mint valami szerencsétlen! Nem ment át a fizetés, a sor engem bámult, és mindez miattad!
— A pénztár működött — válaszolta Nóra higgadtan, anélkül hogy abbahagyta volna a főzést.
— Ezt direkt rendezted így! Azt akartad, hogy leégjek mások előtt?
— Azt akartam, hogy ne én fizessek valamiért, amihez semmi közöm.
Elzárta a tűzhelyet, megtörölte a kezét egy konyharuhában, majd szó nélkül kiment. Egy perccel később egy mappával tért vissza, benne kinyomtatott számlakivonatokkal. A lapokat egymás után terítette ki az asztalra, pontosan, rendszerezetten, mintha egy régóta ismert eredményű játszma kártyáit rakná le.
— Ez meg mi? — kérdezte Gergő már sokkal halkabban, miközben a szabályos sorokba rendezett számokat nézte.
— A te autód. Az elmúlt fél évben.
A papírok halk sercenéssel simultak az asztallapra.
— Ez az üzemanyag — sorolta Nóra színtelen hangon. — Ez a felni. Ez az ablakfólia. Ez a márciusi kerámiabevonat, amiről nem tőled, hanem a kivonatból értesültem. Ez pedig a mélyláda, amit két héten át válogattál.
Gergő nem szólt. A számok túlságosan pontosak voltak, túl konkrétak ahhoz, hogy félreértésnek vagy túlzásnak lehessen nevezni őket.
Nóra ezután kiment, majd egy régi hátizsákkal tért vissza. Kopott volt, az elülső zsebének cipzárja megrepedt, az anyag több helyen kifakult.
— Ezt hordom harmadik éve — mondta csendesen. — Mert valahányszor szóba került egy új, mindig az volt a válasz, hogy „most nem alkalmas”.