Éreztem a tenyerén keresztül, hogy rázkódik a visszafojtott nevetéstől.
— Anya, köszönjük, hogy megmutattad — szólalt meg végül. — De mi azért maradunk a lakáskeresésnél.
— Legalább aludjatok rá egyet! — Erzsébet nem volt az a fajta, aki az első akadálynál visszavonul. — Hiszen még a felét sem mondtam el. Nézzétek csak a plafont! Ott vannak azok a gerendák. Simán fel lehetne akasztani rájuk egy függőágyat. Mostanában nagyon divatos.
— Függőágy… egy garázsban — haraptam be az ajkam, nehogy hangosan felnevessek.
— Persze! Vagy akár hinta is lehetne. Hát nem romantikus?
Ekkor a szomszéd garázs felől éktelen fémes csikorgás hallatszott. A kapu nyikorogva kitárult, és kilépett rajta egy ötvenes éveiben járó férfi, vastag pufajkában, fején füles sapkával.
— Ó, Erzsébet asszony! Ezek a fiatalok a magáéi? — intett felénk barátságosan.
— Igen, Zoltán! Épp megmutatom nekik a kis lakot.
Zoltán közelebb csoszogott. Dohányszag lengte körül, valami erős kenőcsös illattal keveredve; nem tudtam eldönteni, kámfor, terpentin vagy mindkettő egyszerre.
— Na, fiatalok, hogy tetszik? — kérdezte derűsen.
— Még ismerkedünk a lehetőségekkel — felelte Gergő olyan óvatos diplomáciával, mintha béketárgyaláson ülne.
— Ne feszengjetek, gyertek át hozzám is bármikor. Én már fél éve itt lakom. Teljesen belaktam. Még tévét is bevezettettem.
— És milyen? — csúszott ki belőlem.
Zoltán elgondolkodva megvakarta a tarkóját.
— Hát, tudják, változó. Nyáron például remek, kellemesen hűvös. Télen… hát, ahhoz hozzá kell szokni. A lényeg: három hősugárzó, aláöltözet, gyapjúzokni. Meg egy tartalék hősugárzó, ha nagyon úgy hozza az idő.
— Az már négy hősugárzó — jegyezte meg Gergő.
— Úgy van. Néggyel az ember biztosabbra megy.
— Lakást bérelni nem próbált? — kérdeztem óvatosan.
Zoltán csak legyintett.
— Ugyan, milyen lakást? A fizetésem nagy része elmegy tartásdíjra. Itt meg ingyen vagyok, csak az áramot fizetem. Ráadásul senki sem nyaggat. Kész főnyeremény!
Látszott rajta, hogy őszintén úgy érzi: kijátszotta a rendszert, és győztesként került ki az élet nevű társasjátékból.
— Na látjátok! — kapott azonnal erőre Erzsébet. — Zoltán már fél éve itt él, és tessék, él és virul!
Zoltán ebben a pillanatban mély, hosszú, sípoló köhögésrohamot kapott.
— Csak egy kis megfázás — magyarázta, miután végre levegőhöz jutott. — Idén ősszel a harmadik. Edződik az immunrendszer.
Jelentőségteljesen Gergőre néztem. Ő aprót bólintott: értettem, menekülünk.
— Köszönjük, Zoltán, hasznos volt a beszámoló — búcsúzott Gergő. — Anya, mennünk kell. Tényleg köszönjük, hogy megmutattad.
— De legalább fontoljátok meg! — próbálkozott tovább az anyósom. — Bútort is tudnék adni hozzá. Van egy éjjeliszekrényem, pár sámlim. Szőnyeg is akad, igaz, molyos egy kicsit, de ki lehet porolni, kitisztítani.
— Meg fogjuk beszélni — ígérte Gergő. — Alaposan átgondoljuk.
Visszafelé menet Erzsébet még mindig sorolta a garázslét felbecsülhetetlen előnyeit. Zoltán utánunk intett, aztán eltűnt a maga betonból öntött királyságában, mi pedig a szövetkezet kijárata felé igyekeztünk olyan arccal, mint két rab, akinek az utolsó pillanatban mégis megkegyelmeztek.
— Na? Meggondoltátok magatokat a lakással kapcsolatban? — kérdezte az anyósom a kiskapunál.
— Nem, anya. Nem gondoltuk meg.
— Kár. Pedig mennyi tervezői munkám ment így veszendőbe!
— Nagyon kedves volt tőled — mondtam, és megszorítottam a kezét. — De mi olyan helyen szeretnénk lakni, ahol a vécé nem húsz méterre van, hanem bent.
— El vagytok kényeztetve — sóhajtott Erzsébet. — Na jó, megyek haza. Majd kitalálom, kinek ajánljam fel legközelebb a garázst.
Amint hallótávolságon kívülre értünk, végre kitört belőlem a nevetés.
— Te jó ég, függőágy a plafonon! Meg hinta!
— És négy hősugárzó — tette hozzá Gergő. — Plusz gyapjúzokni, aláöltözet, és valószínűleg egy ötödik hősugárzó, csak a biztonság kedvéért.
— Anyád zseni. Sötét zseni, de zseni.
— Mondtam én.
Felszálltunk a buszra, és elindultunk vissza az albérletünkbe. Egyetlen szoba, szűk konyha, papírvékony falak; a szomszédok esténként olyan hangerővel nézték a brazil sorozatokat, mintha az egész ház hivatalos közös programja lenne. De volt ablaka. Volt radiátora. Volt fürdőszobája és vécéje. És ami a legfontosabb: nem kellett fedeles vödröket kerülgetni benne.
— Tudod — mondta Gergő elgondolkodva —, a garázs után a mi kis lakásunk valóságos palotának tűnik.
— Igen. Összkomfortos, fűtött palotának.
— Zoltán nélkül a szomszédban.
— És olyan naptár nélkül, amin bikinis lány pózol egy régi Trabant motorháztetején.
Ezen mindketten felnevettünk. Aztán elhallgattunk, és a busz párás ablakán át néztük a novemberi, szürke várost.
— Holnap kellene válaszolnia a banknak — szólalt meg Gergő.
— Szerinted jóváhagyják?
— Nem tudom. Remélem.
Megfogtam a kezét.
— Jóvá fogják. Érzem.
— És ha mégsem?
— Akkor beadjuk máshová. Aztán még egy helyre. És addig próbálkozunk, amíg sikerül.
— És ha sehogy sem sikerül?
— Akkor… — hatásszünetet tartottam, amennyire csak egy buszon ülve lehet. — Akkor veszünk egy függőágyat, négy hősugárzót, és beköltözünk anyád garázsába.
Gergő felnevetett, én pedig vele együtt. Ebben a pillanatban megcsörrent a telefonom: üzenet érkezett a banktól.
Jóváhagyták a hitelkérelmünket.