— Jaj, Gergőkém, te mindig mindent túl akarsz bonyolítani. Én egyszerű ember vagyok, nekem ez világos. Üres garázs: rossz. Garázs emberekkel: jó. Emberek kávéval: még jobb.
— Anya, fejezzük be ezt a témát, jó? Dolgunk van.
— Miféle dolgotok? Saját lakásotok nincs, másnak robotoltok. Bezzeg ha lenne egy kis kávézótok…
— Anya!
— Jól van, jól van, nem mondom tovább. De szombaton azért gyertek ki. Megmutatom a garázst. Hátha mégis észhez tértek.
Gergő már nyitotta volna a száját, hogy visszautasítsa, én viszont, saját magamat is meglepve, bólintottam. A férjem úgy nézett rám, mintha hirtelen nem tudná eldönteni, melyikünk bolondult meg.
— Rendben, anya. Elmegyünk.
Amikor letette a telefont, csak megvontam a vállam.
— Most mondd meg őszintén, nem vagy kíváncsi? Hátha tényleg húsz négyzetméter, és nem is annyira borzalmas, mint amilyennek hangzik.
— Réka, ez egy garázs. Benzinszag van benne, meg dohos beton.
— És akkor mi van? Megnézzük, nevetünk egyet, anyád pedig végre lenyugszik. Különben még a végén tényleg kávézót nyit ott.
Gergő egy pillanatra elhallgatott, aztán kelletlenül elmosolyodott.
— Tudod mit? Ebben valami egészen beteges logika tényleg van.
Szombaton ebédidő körül érkeztünk meg Erzsébet nénihez. Az ajtóban úgy fogadott bennünket, mintha nem egy garázssorra, hanem legalábbis egy rózsadombi luxuslakás megtekintésére készülnénk.
— Na, végre! Ügyesek vagytok, hogy eljöttetek. Én már mindent összekészítettem: kulcs, zseblámpa, átalakítási terv.
— Minek a terve? — pislogott Gergő.
— Az átalakításé! Éjjel alig aludtam, rajzoltam. Nézzétek csak! — Azzal előhúzott egy kockás papírlapot, és büszkén kisimította előttünk. — Itt lenne a hálórész, amott a konyhasarok, itt a nappali. És itt, figyeljetek: a gardrób!
A rajzon a garázst görbe, remegő vonalak osztották négy részre. A „hálórészben” egy téglalap szerepelt, mellé odaírva: „ágy (nagy)”. A „konyhánál” egy kör jelezte a „tűzhelyet (vill.)”, mellette egy négyzet: „hűtő (kicsi, de elég)”.
— Erzsébet néni, ezt most komolyan gondolja? — kérdeztem, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy ne nevessem el magam.
— Halálosan komolyan! Három lakberendezős műsort is megnéztem. Mind azt mondta, a lényeg a terek elkülönítése. Hát én elkülönítettem.
— És mégis mivel választanánk el ezeket a tereket? — kérdezte Gergő óvatosan.
— Függönyökkel! Amikor a balkont csináltattuk, maradt egy egész dobozzal. Felkötjük zsinórra, és kész is. Voilà, ahogy a franciák mondják.
Gergő rám pillantott. Én visszanéztem rá. Ugyanabban a másodpercben húzódott mosolyra a szánk.
— Na, indulunk megnézni? — kérdezte Erzsébet néni lelkesen, és már vette is magára a kabátját.
A garázsszövetkezet nagyjából tízpercnyi sétára volt. Egyforma, szürke betondobozok sorakoztak egymás mellett, mintha valami katonai szemlén állították volna őket vigyázzba. A levegőben motorolaj, hideg vas és őszi nedvesség szaga keveredett.
— Itt is van, a szépségem! — állt meg az anyósom a nyolcas számú garázs előtt. — A legjobb az egész soron. A tető nem ázik be, a falak masszívak.
Kinyitotta a lakatot, majd a nehéz fémajtó hosszú, fájdalmas nyikorgással kitárult. Mindhárman benéztünk.
Az első, amit kénytelen voltam megállapítani: valóban megvolt a húsz négyzetméter. Csakhogy üres, szürke, fagyos húsz négyzetméter volt. Betonpadló, betonfalak, kormos mennyezet. Az egyik sarokban öreg gumiabroncsok tornyosultak, a falon pedig egy rozsdafoltos, 2003-as naptár lógott, rajta egy lány pózolt egy régi Lada motorháztetején.
— Na? — Erzsébet néni reménykedve fürkészte az arcunkat. — Ugye érzitek benne a lehetőséget?
— Anya, itt nincs ablak — közölte Gergő tárgyilagosan.
— Majd vágatunk! Hiszen mondtam már. Ide például — bökött az egyik falra. — Vagy oda. Akár két oldalra is. Lesz fény, lesz levegő, csodás lesz!
Tettem néhány lépést odabent. A cipőm kopogása visszaverődött a csupasz falakról. Hideg volt, és valami megmagyarázhatatlan reménytelenség ült az egész helyen.
— És a fűtés? — kérdeztem.
— Kályha! Vagy villanyradiátorok. Zoltán a tízesből három elektromos melegítővel húzza ki az egész telet.
— Várj csak, ő tényleg itt lakik? — kapta fel a fejét Gergő.
— Persze. A válása után költözött ide. Azt mondja, kényelmes. Csend van, senki sem piszkálja.
— És hogy bírja? — kérdeztem, miközben elképzeltem egy januári éjszakát ebben a betonkockában.
— Teljesen jól. Igaz, sokat betegeskedik. De az az ő gyenge immunrendszere miatt van, nem a garázstól.
— Hát persze, hogy nem a garázstól — dünnyögte Gergő.
Erzsébet néni a gúnyt észre sem vette, csak folytatta a lelkes tárlatvezetést.
— Ide kerülhetne egy szekrény. Amoda egy kis kanapé. Kinga Margitnál láttam egy újságban olyan kinyitható kanapékat, tudjátok, nagyon praktikusak. Nappal ülőhely, éjjel ágy. Kettő az egyben!
— És a vécé? — kérdeztem.
Az anyósom most először egy másodpercre megtorpant.
— Hát… a szövetkezetben van közös. Innen talán húsz méter.
— Télen? Hóban? Éjszaka?
— Réka, fiatal vagy, egészséges. Átfutsz, még jót is tesz. Vagy be lehet tenni egy vödröt.
— Egy vödröt — ismételtem olyan hangon, ahogy az ember általában azt mondja: guillotine vagy pestis.
— De hát szépet! Fedeleset. Láttam is a háztartási boltban.
Gergő ekkor átkarolta a vállamat.