külön-külön kuckóznátok be: te a gép elé ülnél, Réka meg a konyhában matatna. A garázsban viszont állandóan egymás mellett lennétek. Hát nem értitek? Ez csak erősíti a házasságot!
Ránéztem Gergőre. Ő visszanézett rám. Abban az egyetlen pillantásban benne volt minden: a kimerültség, a tehetetlen kétségbeesés, az egymás iránti szeretetünk, és az az őszinte, hatalmas vágy, hogy minél messzebb kerüljünk ettől a beszélgetéstől.
— Anya, átgondoljuk — mondta Gergő a lehető legbékésebb hangon, és felállt az asztaltól.
— Mit kell ezen gondolkodni? Fogjátok a kulcsot, aztán indulás! Még egy olajradiátort is adok nektek, teljesen újszerű, alig öt éve áll nálam.
— Tényleg átgondoljuk — ismételte már az előszobában, miközben magára húzta a kabátját.
— Hát jó, ti tudjátok. Csak aztán nehogy a bank visszadobja a kérelmeteket, és akkor majd rohanjatok hozzám sírva. De addigra lehet, hogy a garázs már foglalt lesz. Zoltán, a tizenkettőből, már szemet vetett rá.
Amint kiértünk az utcára, belőlem végre kitört a nevetés.
— Te jó ég, anyukád nem evilági jelenség!
— Tudom — Gergő átkarolta a vállamat. — Ne haragudj.
— Mi lenne, ha tényleg beköltöznénk? — kezdtem cukkolni. — Beszerzünk egy vaskályhát, veszünk bélelt csizmát, Lászlótól pedig kérek egy zsák fűrészport.
— Réka, kérlek, ne.
— Képzeld el, ott tartjuk az esküvőt is. A szerszámos polcok között. A barátnőim pufidzsekiben, a vendégek sapkában és kesztyűben. A tanú hólapáttal dobja fel a csokrot.
— Hagyd abba — nevetett fel Gergő, bár próbált komoly maradni.
— Az évfordulónkon pedig átmegyünk vendégségbe a szomszéd garázsba. Zoltán a tizesből megmutatja az akkumulátorát. Milyen meghitt, romantikus este lenne!
— Könyörgöm, kímélj meg.
Lassan sétáltunk az esti városban, és éreztem, ahogy az elmúlt hetek feszültsége apránként leoldódik rólam. A lakáskérdés úgy nehezedett ránk, mint egy hatalmas betontömb, de valahogy majd csak megoldjuk. Talán még a hitelt is jóváhagyják.
— És mi van, ha valamiben igaza van? — szólalt meg Gergő hirtelen, elgondolkodó hangon.
Megálltam, és úgy néztem rá, mintha most látnám először.
— Ezt most komolyan mondod?
— Nem, várj, csak gondolj bele. Nem kellene albérletre költenünk, amíg összerakjuk az önerőt. Normálisan leszigetelnénk, behúznánk az áramot, vágnánk rá egy ablakot…
— Gergő, nagyon szeretlek, de én nem fogok garázsban lakni. Ablakkal sem.
— Vettem — mosolyodott el. — Csak egy pillanatra úgy tűnt, hogy talán nem ez a világ legőrültebb ötlete.
— De. Pontosan ez a világ legőrültebb ötlete. Pedig hallottam már édesanyád javaslatát arról is, hogy az esküvőnket rendezzük meg a trolibuszgarázsban, mert ott legalább van hely.
— Úristen, ezt már teljesen elfelejtettem.
Elértünk a megállóhoz. A fejemet Gergő vállának támasztottam, és hirtelen valami furcsa nyugalom töltött el. Igen, nem volt saját lakásunk. Igen, az anyóspajelöltem időnként egészen elképesztő dolgokat talált ki. Igen, előttünk álltak a törlesztőrészletek, a banki ügyintézés és a hosszú évekig tartó spórolás. De együtt voltunk. És ez még mindig jobb volt, mint egy vaskályhás garázs.
— Egyébként — hunyorított rám Gergő ravaszul — anyám azt mondta, Zoltánnak a tizenkettőből is van garázsa. Kivehetnénk mindkettőt, kiütnénk a közös falat, és máris lenne egy amerikai konyhás kétszobásunk.
Oldalba csaptam a táskámmal. Ő felnevetett, aztán megpuszilta a fejem búbját.
— Szeretlek. Garázs nélkül is.
— Én is téged. Vaskályha nélkül is.
Megérkezett a busz. Leültünk az ablak mellé, én pedig néztem az elsuhanó házakat: panelokat, régi téglaházakat, friss építésű lakóparkokat. Valahol közöttük ott volt a mi jövőbeli otthonunk is. Rendes ablakokkal, működő fűtéssel, fürdőszobával. És László fűrészpora nélkül.
Erzsébet garázsa pedig továbbra is ott állt az ablaka alatt: hűségesen, megbízhatóan, vaskapuval és erős zárral. Hátha egyszer még szüksége lesz rá valakinek.
Egy hét múlva Erzsébet telefonált.
— Gergőkém, te teljesen megfeledkeztél a garázsról? Zoltán a tizesből már kérdezgeti, mikor költöztök be.
— Anya, nem költözünk be — magyarázta Gergő türelmesen, körülbelül századszor. — Várjuk a bank döntését a lakáshitelről.
— Várjátok, várjátok… Közben meg az a garázs üresen áll. Tudod te, hány négyzetméter megy így veszendőbe? Húsz! Abból akár kávézót is lehetne csinálni.
— Kávézót egy garázsban?
— Hát persze. Most ez nagyon divatos. Láttam a tévében. Loftnak hívják. Látszanak a csövek, csupasz a tégla, a fiatalok meg sorban állnak érte.
Én mellette ültem, a beszélgetés ki volt hangosítva, és csak a szememet forgattam. Gergő könyörgő tekintettel pillantott rám, mintha én bármivel is meg tudnám menteni.
— Anya, nekünk nincs szükségünk kávézóra.
— Most még ezt mondod. Aztán majd hálás leszel nekem. Már beszéltem Judit Ilonával is, ő régen élelmiszerboltban dolgozott. Azt mondja, betesztek egy kávégépet, árultok mellé péksüteményt, és kész aranybánya. A garázssoron reggelente mindenki kávét akar inni.
— Erzsébet néni — nem bírtam tovább hallgatni. — Egy kávézóhoz rengeteg engedély kell, egészségügyi előírások, szabályok…
— Az csak akkor, ha hivatalosan csinálja az ember. De lehet egyszerűen vendégül is látni a népeket. Adományért, ahogy a fiatalok mondják.
— Ezt engedély nélküli vállalkozásnak hívják — motyogta Gergő.