– Már megint a nyelvedet köszörülöd rajtam! – Erzsébet sértetten lebiggyesztette a száját. – Én tiszteletet követelek! Anya vagyok! Én engedtelek be a családba!
– Ez pedig az én lakásom – jegyeztem meg halkan, csak emlékeztetőül.
– Részletkérdés! – legyintett olyan lendülettel, hogy a salátástál majdnem átrepült az asztalon. – Neked kötelességed gondoskodni rólunk. Lehet, hogy bennem kihasználatlan tehetség szunnyad! Lehet, hogy vállalkozást akarok indítani!
– Milyet? – kérdezte Gergő szárazon. – Üzemszerű problémagyártást?
Az anyja arca egy pillanat alatt bíborszínűre váltott.
– Hogy merészelsz így beszélni velem? Ezt is ő tanította neked? Papucs lettél! Én érted igyekeztem! Azt akartam, hogy jól éljünk, bőségben! Ti meg…
Ekkor Erzsébet úgy döntött, feltesz mindent egy lapra.
– Ha most azonnal nem adjátok oda a pénzt azokra a szűrőkre, akkor… akkor ideköltözöm hozzátok! Kiadom a saját lakásomat, és nálatok fogok lakni a nappaliban! Minden áldott nap megtanítalak téged, Katalin, rendes húslevest főzni!
A mondat után olyan csend szakadt ránk, mintha valaki kihúzta volna a világ hangját a konnektorból. A fenyegetés rémisztőbb volt, mint egy fűtésszámla januárban. Erzsébettel együtt élni körülbelül annyit jelentett volna, mint önként bezárkózni egy ketrecbe egy éhes, túlpörgött mosómedvével, amelyik ráadásul minden második percben lelki tanácsokat osztogat.
Gergőre néztem. Ő viszont mosolygott. Nem idegesen, nem kényszeredetten, hanem szélesen, nyugodtan, szinte ünnepélyesen.
– Anya – szólalt meg, és előhúzott a zsebéből egy összehajtott papírt. – Találtam munkát. Ma küldték át az ajánlatot. Projektvezető főmérnöki állás. A fizetés olyan, amiről te még álmodni sem mertél.
Erzsébet szeme úgy felizzott, mintha két reflektort kapcsoltak volna fel benne.
– Kisfiam! – csapta össze a kezét, és a haragáról egyetlen szempillantás alatt átváltott cukormázas meghatottságra. – Tudtam én! Az én vérem! Na, most aztán végre élni fogunk! Megvesszük a szűrőket, aztán egy új kanapét, nekem egy rendes bundát…
– Nem, anya – vágott közbe Gergő, még mindig teljesen higgadtan. – Nem veszünk semmit. Katalinnal megbeszéltük. Nagyobb lakásra veszünk fel hitelt. Addig pedig gyűjtünk, és szigorú takarékosság lesz.
– Hogy micsoda? – dermedt meg Erzsébet.
– Pontosan így. És még valami. Mivel mostanában ennyire elmélyedtél az ezotériában, az energiákban meg a rezgésekben, arra jutottunk, hogy az anyagi javak csak ártanának neked. A pénz alacsony rezgés, anya. Nem szeretnénk tönkretenni a karmádat.
– Mi van?! – fuldoklott a felháborodástól. – Miféle rezgések? Adj pénzt!
– Nem tehetem – tárta szét a karját Gergő. – Katalin a pénzügyi igazgatóm. Minden anyagi kérdésben ő az illetékes.
Erzsébet lassan felém fordult. Az arca olyan volt, mint egy összegyűrt tízezres, amit az automata harmadszor is visszadob.
– Te… – sziszegte.
– Én pedig – előztem meg, miközben kényelmesen kiittam a poharamból a maradék gyümölcslevet – kizárólag ígéretes befektetésekbe teszek pénzt. Maga viszont, anyuka, mérgező eszköz. Túl nagy a kockázat, és semmiféle hozam nincs.
Azóta eltelt fél év.
Gergő remekül dolgozik, és valóban belevágtunk egy nagyobb lakásba. Erzsébet? Havonta egyszer felhív, elpanaszolja, milyen nehéz az élet, de pénzt már nem kér. Úgy tűnik, végre tudomásul vette, hogy a „Fiam és Menyem Bank” visszavonta tőle az ügyféljogosultságot.
Nemrég pedig kiderült, hogy munkát vállalt: portás lett egy társasházban. Mindenkinek azt mondja, hogy csak az emberek társasága miatt csinálja, de mi pontosan értjük a lényeget. Most hivatalból figyelheti, kihez ki jár, mikor érkezik, meddig marad, és mit visz a kezében.
Tökéletes állás annak, aki imád mások életében turkálni. A különbség csak annyi, hogy most már fizetést is kap érte.