– Meghalok – közölte síron túli hangon. – Kétszáz per nulla a vérnyomásom. A szívem úgy ver, mint egy légkalapács. Idáig te juttattál.
Leültem a fotel legszélére, és igyekeztem úgy nézni rá, mint akit nem lehet többé könnyekkel, törölközőkkel és műhalállal meghatni.
– Erzsébet – mondtam nyugodtan. – Ma jártam a bankban. Maga írta alá helyettem a kezességi szerződést?
– Az nem hamisítás! – pattant fel olyan lendülettel, hogy a nedves törölköző majdnem lerepült a homlokáról. A vérnyomása láthatóan azonnal meggyógyult. – Csak gyakoroltam egy kicsit. Reszket a kezem, öreg vagyok. Különben is, család vagyunk. Nem mindegy, ki húz oda egy kacskaringót?
– Egyáltalán nem mindegy – vettem elő a telefonomat. – Ezt okirat-hamisításnak hívják. A Büntető Törvénykönyv szerint akár szabadságvesztés is járhat érte. A börtönben állítólag ingyen adják a tésztát, szóval legalább az étkezés miatt nem kell majd aggódnia.
Erzsébet arca olyan gyorsan veszítette el a színét, hogy kis híján beleolvadt a kifakult tapétába.
– Te… te képes lennél börtönbe juttatni a férjed anyját?
– Én nem – feleltem. – A bank viszont annál nagyobb örömmel. De ha sikerül értelmesen megállapodnunk, visszavonhatom a feljelentést.
Az anyósom összehúzta a szemét. Szinte hallani lehetett, ahogy az apró csalásokra kalibrált agyában csikorogva mozgásba lendülnek a fogaskerekek.
– Mit akarsz?
– Először is írásba adja, hogy az adósság kizárólag az öné. Másodszor: a nyaralót átíratja Gergő nevére. Ajándékozási szerződéssel. Holnap. Mielőtt a behajtók ráteszik a kezüket. Mi eladjuk, abból rendezzük a „Bőség Istennője” miatt felvett hitelt, ami pedig megmarad, az az öné marad a mindennapokra.
– Soha! – visított fel. – Ez zsarolás!
– Nem, ez válságkezelés – javítottam ki. – Választási lehetőség van: nyaraló vagy priccs. Mint a menzán. Vagy krumplipüré, vagy tészta, de enni mindenképpen kell.
Próbált vitatkozni. Aztán zokogott. Később megkísérelt drámaian elájulni, de amikor megemlítettem, hogy egy vödör hideg vízzel fogom magához téríteni, hirtelen úgy döntött, mégsem tesz kárt a laminált padlóban.
Végül a józan ész győzött. Vagy inkább a rácsos ablakoktól való félelem.
Egy héttel később már az adásvételi papírokat intéztük. A nyaraló, ez a gondatlanságból emelt emlékmű, meglepően gyorsan gazdára talált. A vételárból ki tudtuk fizetni a csodálatos „Bőség Istennője” után maradt hitelt, sőt még némi pénz is megmaradt.
A történet igazi csúcspontja azonban nem az ügyvédnél következett be, hanem azon a családi vacsorán, amelyet Erzsébet erőszakolt ki a „megbékélés” tiszteletére. Már a meghívás hangneméből éreztem, hogy nem békülni akar, hanem visszavágni.
Az asztal roskadozott a salátáktól; zöldség alig volt bennük, majonéz annál több. Erzsébet természetesen az asztalfőn trónolt, mint egy száműzött királynő, aki még mindig reméli, hogy visszakapja a koronáját.
– Nos, gyerekek – kezdte mézesmázos hangon, miközben megemelte a házi likőrrel teli poharát –, minden jó, ha jó a vége. Katalin persze kegyetlenül bánt velem, amikor megfosztott az éltető földemtől, de én bölcs asszony vagyok, ezért megbocsátok. Egyébként, Gergőkém, láttam egy hirdetést. Különleges vízszűrőket árulnak, ezüstionokkal. Mindössze százhatvanezer forint. A víz szinte szentté válik tőle! Ennyi mocsok után mindannyiunknak meg kell tisztulnunk. Katalin, ugye te kifizeted? Bocsánatkérésként.
Gergő félrenyelte az olíviasalátát. Én lassan letettem a villámat.
– Erzsébet – szólaltam meg, és elővettem a legragadozóbb mosolyomat. – Tudja, hogy az ezüstionok nagy mennyiségben argíriát okozhatnak? A bőr elkékül tőle. Magának kifejezetten jól állna: olyan lenne, mint egy nyugdíjas Avatar.