— Az igaz, hogy mondhattad volna kicsit kíméletesebben is.
Eszter lassan a férjére emelte a tekintetét. Hosszú másodpercekig nézte, aztán aprót bólintott.
— Vagyis szerinted én vagyok a hibás.
— Nem ezt mondtam — felelte Gábor. — Csak azt, hogy másképp is lehetett volna intézni.
— Gábor, ez az én lakásom. Az enyém. Én vettem, én fizetem a költségeit, én élek benne. Jogom van elvárni, hogy rend legyen.
— A mi lakásunk — javította ki Gábor, de a hangjában nem volt valódi meggyőződés; inkább csak megszokásból mondta.
— A tulajdoni lap szerint az enyém — válaszolta Eszter higgadtan. — Még a házasság előtt vettem. És ezt most nem fegyverként mondom, hanem tényként.
Katalin összeszorította a száját.
— Szándékosan hozod ezt fel — szólalt meg sértetten. — Azért, hogy megalázz minket.
— Nem. Azért mondom, hogy világos legyen: arról, ki lakik itt és milyen feltételekkel, én döntök. Nem ti.
— Lilla marad — vágta rá Erzsébet ellentmondást nem tűrően. — Mi ezt már eldöntöttük. Tanulnia kell, nincs hová mennie. Te pedig nem fogsz többé ilyen megjegyzéseket tenni neki, megértetted?
Eszter egy pillanatig némán állt.
— Nem — mondta végül.
— Hogyhogy nem?
— Úgy, hogy nem értettem meg, mert nem értek egyet. Nem ti határozzátok meg, ki él az én lakásomban, és milyen szabályok szerint. Ez nem a ti otthonotok.
— Gábor! — fordult Katalin a bátyja felé. — Mondj már neki valamit!
Gábor ott állt köztük, szinte pontosan az előszoba közepén. Hol a feleségére nézett, hol az anyjára. Eszter látta rajta, hogy mérlegel. És azt is látta, hogy a mérleg nyelve már nem felé billen.
— Eszter — kezdte Gábor óvatosan. — Ne csináljunk ebből ekkora ügyet. Lilla itt van, tanul, tulajdonképpen minden rendben. Csak kérlek, ne fenyegesd többé ilyesmivel, jó?
Ennyi, gondolta Eszter. Megkapta a választ.
— Rendben — mondta halkan. — Most már értem, hol állsz.
Aztán Erzsébet és Katalin felé fordult.
— Kérem, menjenek el — közölte nyugodt hangon. — Most azonnal.
— Tessék?! — Erzsébet egy lépést tett felé. — Ki akarsz dobni minket?
— Igen. A beszélgetésnek vége. Kérem, vegyék a holmijukat, és távozzanak.
— Te teljesen megőrültél! — Katalin megragadta Lilla karját. — Gábor, hallod ezt?
— Eszter, várj már — Gábor a felesége vállára tette a kezét. — Ne így.
Eszter leemelte magáról a kezét. Nem durván, nem haragból; egyszerűen csak eltávolította.
— Gábor — mondta csendesen —, ők most elmennek. Ha pedig szeretnél, te is mehetsz velük.
— Mi? — Gábor először fel sem fogta.
— Hallottad. Ha számodra a családod fontosabb, menj velük. Nem tartalak vissza.
— Eszter, ezt most komolyan mondod? — A férfi hangja megváltozott: zavart lett, majdnem rémült. — Ezért? Lilla miatt?
— Nem Lilla miatt. Hanem azért, mert az imént melléjük álltál. Az én otthonomban. Úgy, hogy pontosan tudtad, három hete nyelek és tűrök.
— Én csak próbáltam elsimítani a helyzetet…
— Nem — szakította félbe Eszter. — Te azt mondtad nekem, hogy hallgassak. A saját lakásomban. Az anyádnak és a húgodnak pedig egy szavad sem volt.
Erzsébet közben az előszobában megállás nélkül beszélt: hálátlanságról, arról, hogy ő ezt előre megmondta, meg arról, hogy Gábornak jobban meg kellett volna gondolnia, kit vesz feleségül. Katalin közben Lillára rángatta a kabátot, és valamit halkan a lánya fülébe súgott.
Gábor csak Esztert nézte. A szemében nem düh ült, inkább értetlenség. Mintha még mindig arra várna, hogy a felesége visszakozzon, megenyhüljön, és azt mondja: jó, felejtsük el az egészet.
De Eszter nem hátrált meg.
— Menj, Gábor — mondta halkan. — Komolyan beszélek.
A férfi felvette a kabátját. Szótlanul. Eszter figyelte, ahogy lassan belebújik, olyan mozdulatokkal, mint aki még mindig reméli, hogy az utolsó pillanatban megállítják.
Senki nem szólt utána.
Erzsébet távozott elsőként, búcsú nélkül. Katalin Lillával együtt ment ki; Lilla bőröndje ugyan a szobában maradt, de abban a pillanatban ez már nem számított. Gábor még megtorpant az ajtóban.
— Eszterkém… — szólalt meg.
— Menj — ismételte Eszter.
Az ajtó becsukódott.
Eszter még egy ideig az előszobában állt. Olyan csend lett, hogy a konyhából áthallatszott a hűtő halk zúgása. Aztán bement a nappaliba, levette a kanapéról a plédet, és gondosan összehajtotta. Kinyitotta az ablakot; a hűvös esti levegő lassan beáramlott a szobába.
Gábor három nappal később jelent meg. Beszélni akart. Eszter beengedte, és végighallgatta. A férje arról beszélt, hogy hibázott, rosszul látta a helyzetet, és szeretné jóvátenni. Őszintén mondta, ezt Eszter érezte.
Csakhogy közben valami mást is érzett: azon az estén, amikor egyetlen szóra lett volna szüksége tőle, egy olyan szóra, amely őt védi meg, Gábor egészen mást választott.
— Gábor — mondta Eszter nyugodtan. — Nem haragszom rád. Tényleg nem. De nem tudok olyan emberrel élni, aki a döntő pillanatban nem engem választ.
— Megváltozom — mondta Gábor.
— Lehet — bólintott Eszter. — De nem itt. És nem mellettem.
Két héttel később beadta a válókeresetet. Gábor mindent aláírt pereskedés nélkül; nem volt min vitatkozni, és osztozkodni sem volt min. Lilla a bőröndjét azon a napon vitte el, amikor Eszter felhívta Katalint, és közölte vele, hogy a lánynak a hét végéig el kell vinnie a holmiját. Katalin válasz nélkül rácsapta a telefont. Lilla pedig némán távozott.
Eszter az üresen maradt szobában végre megcsinálta azt, amin már régóta gondolkodott: kivitte a kanapét, betett egy nagyobb íróasztalt, és felszerelt egy polcot. Így lett belőle igazi dolgozószoba — világos, csendes, rendezett. És kizárólag az övé.