Mindketten kabátban voltak, és ugyanaz a feszült, kemény kifejezés ült az arcukon. Erzsébet a táskáját szorította, Katalin pedig a telefonját tartotta a kezében.
— Jó napot — kezdte volna Eszter.
Erzsébet azonban már át is lépte a küszöböt.
— Hol van Lilla? — kérdezte köszönés nélkül.
Katalin mögötte nyomult be, mintha magától értetődő lenne, hogy nincs szüksége meghívásra. Gyorsan körbenézett az előszobában, aztán a lakás belseje felé fordult.
— Lilla! — kiáltotta be.
A szoba felől ajtónyitás halk nesze hallatszott.
— Mi folyik itt egyáltalán? — Erzsébet Eszter felé fordult. — A gyerek sírva telefonál, hogy te leüvöltötted!
— Nem üvöltöttem le — felelte Eszter nyugodtan.
— Lilla nem ezt mondta! — Katalin ekkor már a nappaliban állt, karját összefonva a mellkasa előtt. — A lányom zokogva ül a szobában! Szerinted ezt érdemli?
— Katalin… — próbálta Eszter elkezdeni.
— Nem, most te hallgass meg engem! — vágott közbe Katalin, egyre hangosabban. — Mi emberi módon kértünk meg, családon belül. És te mit csinálsz? A lány idejött tanulni, igyekszik, te meg már ki akarod tenni?
Erzsébet mellette bólogatott, olyan arccal, mint aki régóta pontosan erre számított. Egyikük sem kérdezte meg, tulajdonképpen mi történt.
Eszter hátrébb lépett egyet. Nem félelemből, inkább azért, hogy biztosabban álljon meg a lábán.
— Nem kiabáltam Lillával — mondta kimérten. — Szóltam neki. Azért, mert három hete utána pakolok az egész lakásban.
— Miféle három hét? — csapta szét a karját Katalin. — Még egy hónapja sincs itt!
— Pontosan. Még egy hónapja sincs itt, és én már kidobáltam a szemetét, elmostam a serpenyőit, összeszedtem a holmijait a nappaliból. Csendben tűrtem. Többször szépen kértem. Ma utoljára mondtam el.
— Szépen? — Erzsébet majdnem felnevetett. — Eszter, a lány sírva hívott fel! Te ezt nevezed szépen kérésnek?
— Erzsébet, engedje, hogy végigmondjam.
— Nem, most te figyelsz rám! — emelte fel a hangját az anyósa. — Befogadtál valakit, vállaltad, hogy segítesz neki, erre egy kis mosogatnivaló miatt könnyekig hajszolod? Ez szerinted rendben van?
— Egy kis mosogatnivaló miatt? — ismételte Eszter lassan. — Pénteken hazaértem, és az előszoba padlóján hevert a kabátja, a konyhában ott állt a mosatlan lábas, a pohár felborítva, a kanapén nedves törölköző, a dohányzóasztalon pedig körömlakk. Ezt nevezi maga mosogatnivalónak?
Erzsébet erre nem felelt. A tekintete azonban egy hajszálnyit sem enyhült.
— Te vagy a felnőtt — mondta hidegebb hangon. — Normálisan is beszélhettél volna vele, fenyegetőzés nélkül.
— Nem fenyegetés volt. Figyelmeztetés. És teljesen higgadtan mondtam, nem kiabáltam.
— A lányom egészen mást állít! — szólt közbe ismét Katalin, és egy lépéssel közelebb jött. — Lilla nem cseléd, és nem is kisgyerek, akivel így lehet beszélni!
— Ebben egyetértek — bólintott Eszter. — Nem kisgyerek. Tizenkilenc éves felnőtt ember, akinek maga után rendet kellene hagynia. Ez nem különleges elvárás, hanem a legalapvetőbb minimum.
— Te felfújod az egészet!
— Katalin, nem fújok fel semmit. Én ebben élek nap mint nap.
Ekkor megjelent Lilla az előszobában. Halkan jött ki a szobájából, megállt a fal mellett. A szeme vörös volt, de az arca nyugodt, szinte közönyös. Nem Eszterre nézett, inkább valahová oldalra.
— Lilla, gyere ide anyádhoz — mondta Katalin anélkül, hogy ránézett volna a lányára.
Lilla átment a nappaliba, és megállt az anyja mellett. Erzsébet rövid mozdulattal átkarolta az unokája vállát; a gesztus inkább volt látványos, mint gyengéd.
— Eszter — szólalt meg az anyósa —, azt kérjük, kérj bocsánatot a lánytól.
— Nem fogok — válaszolta Eszter.
— Tessék?
— Nem kérek bocsánatot azért, mert rendet kértem a saját lakásomban.
— A saját lakásotokban! — húzta el a száját Katalin. — Értem. Akkor Gábor ezek szerint nem is számít?
— Gábor itt lakik. Lilla vendég. A vendégek pedig alkalmazkodnak a ház szabályaihoz.
Az előszobában ekkor csapódott az ajtó. Gábor lépett be, levette a kabátját, aztán meglátta a jelenetet: az anyja, a testvére és Lilla a nappaliban, Eszter a konyha felőli részen. Megtorpant.
— Mi történik itt? — kérdezte.
— Gábor, végre — fordult felé Erzsébet megkönnyebbülten. — Beszélj a feleségeddel. Sírógörcsig kergette Lillát, és még bocsánatot sem hajlandó kérni.
Gábor Eszterre nézett. Eszter nyugodtan viszonozta a pillantását, és várt.
— Eszter — mondta Gábor. — Mi történt már megint?
— Szóltam Lillának a rendetlenség miatt. Nem először. Utoljára.
— De miért kellett ilyen keményen? — grimaszolt Gábor. — El lehetett volna mondani normálisan is.
— Hetek óta normálisan mondom. Nem volt semmi hatása.
— Akkor is. Nem rosszindulatból csinálja. Fiatal, nincs hozzászokva.
— Gábor — Eszter lassan, minden szót külön megnyomva beszélt —, ezt már hallottam tőled. Hogy fiatal, és nincs hozzászokva. Csakhogy hozzászokni az ő feladata, nem az enyém. Ahogy az sem az én dolgom, hogy utána takarítsak.
— Eszter — szólt közbe Erzsébet —, neked hallgatnod kellett volna. Ha egyszer beleegyeztél, hogy idejöjjön, akkor viseld el.
— Három hete viselem — vágta rá Eszter. — De a türelmem nem felhatalmazás arra, hogy takarítónőnek nézzenek.
— Eszter, te most túlzásba viszed — mondta Gábor, és rosszallóan megrázta a fejét.