Eszter aznap este nyolc után ért haza. Bent maradt a munkahelyén, mert negyedéves beszámolót kellett lezárniuk, és mire végzett, úgy zúgott a feje, mintha egész nap egy gépházban ült volna. Kinyitotta a lakás ajtaját, felkapcsolta az előszobai villanyt, aztán megállt.
A tükör előtt a földön tornacipők hevertek, mellettük egy hátizsák. A nappaliban a kanapén egy takaró volt összegyűrve, mintha valaki csak ledobta volna, a karfán pedig három üres pohár sorakozott. A konyhába lépve még rosszabb látvány fogadta: a mosogatóban edények tornyosultak, a pulton morzsák, egy nyitva hagyott kekszes csomag, mellette pedig egy mosatlan serpenyő, benne rászáradt rántotta maradéka.
Eszter néhány másodpercig némán állt a konyha bejáratánál. Aztán levette a kabátját, felakasztotta, átment a nappalin, és bekopogott Lilla szobájának ajtaján.
– Igen? – hallatszott bentről.
– Lilla, gyere ki egy percre, kérlek.
Csend lett. Kisvártatva kinyílt az ajtó. Lilla telefonját szorongatva állt meg előtte, a fülhallgató a nyakában lógott. Az arcán semmi különösebb érzelem nem látszott.
– Nézz be a konyhába – mondta Eszter nyugodt hangon.
Lilla oldalra pillantott, a konyha irányába, majd visszanézett rá.
– Majd elpakolok.
– Mikor?
– Hát… később.
– Lilla – Eszter lassan, tagoltan beszélt –, ezt már többször megbeszéltük. Az edényt használat után el kell mosni. A holmid a szobádban legyen. A szemetet pedig a kukába kell dobni.
– Tudom – bólintott Lilla. – Csak ma sok órám volt, elfáradtam.
– Én is elfáradtam. Nekem is hosszú napom volt. Mégsem hagyok serpenyőket az asztalon.
Lilla megint bólintott, aztán szó nélkül kiment a konyhába, és megnyitotta a csapot. Eszter visszavonult a hálóba, lefeküdt az ágyra, és lehunyta a szemét. Belül az a tompa, kimerítő érzés dolgozott benne, amikor az ember már nem is igazán dühös, csak belefáradt abba, hogy újra és újra dühösnek kell lennie.
A következő héten ugyanez megismétlődött. Aztán még egyszer. Lilla minden alkalommal azt mondta, hogy „jó”, „rendben” vagy „mindjárt megcsinálom” – végül pedig vagy kelletlenül eltakarította, vagy Eszter szedte össze utána, mert egyszerűen nem bírta tovább nézni a rendetlenséget.
Gábor mindezt óvatosan kezelte.
– Fiatal még – mondogatta. – Nincs hozzászokva, hogy magáról gondoskodjon.
– Gábor, nem tizenkét éves – felelte Eszter.
– Jó, de olyan családból jött, ahol az anyja mindent megcsinált helyette.
– Ez az ő gondja, nem az enyém.
Ilyenkor Gábor elhallgatott. Lillának azonban nem szólt semmit. Eszter ezt nagyon is észrevette.
Pénteken a szokásosnál korábban engedték el a munkahelyéről. Péntek volt, jókedvűen indult haza, és még azt is elhatározta, hogy rendes vacsorát főz. Amikor azonban belépett a lakásba, a jókedve azonnal elpárolgott.
Az előszoba padlóján egy kabát feküdt. Nem lecsúszott a fogasról, nem odakészítve volt – egyszerűen a földre hajítva, mintha Lilla belépés után gondolkodás nélkül leejtette volna. A nappali asztalán két csésze állt, mellettük egy kistányér alma csutkájával és egy nyitva hagyott körömlakk. A kanapén egy zuhanyzás után használt törölköző hevert nedvesen, gombócba gyűrve. A konyhában egy fazékban félig megevett tészta maradt, mosatlan villák hevertek a pulton, az egyik pohár pedig felborulva feküdt, alatta beszáradt gyümölcsléfolttal.
Eszter a konyha közepén állt, és hosszasan nézte azt a poharat.
Aztán Lilla ajtajához ment, és bekopogott. Határozottan, türelmi szünet nélkül.
– Lilla. Gyere ki.
Az ajtó nem nyílt ki azonnal. Lilla végül úgy lépett ki, mint akit valami rendkívül fontos dologból szakítottak ki: fülhallgatóval a fülében, telefonnal a kezében.
– Mi van? – kérdezte.
– Vedd ki a fülhallgatót, kérlek.
Lilla az egyiket kivette, a másikat bent hagyta. Eszter érezte, hogy valami egyszerre összerándul és kiegyenesedik benne.
– A másikat is – mondta.
Lilla kihúzta azt is. Az arca most sem árult el sokat. Nem volt kihívó, nem tűnt bűnbánónak sem. Egyszerűen csak várta, mi következik.
– Menj be a konyhába – intett Eszter.
Lilla belépett, végignézett a fazékon, a poháron, a villákon.
– Elpakolok – mondta automatikusan.
– Ezt már legalább tízszer hallottam – válaszolta Eszter. – Most nagyon figyelj rám. Azért engedtem meg, hogy itt lakj, mert a rokonság megkért rá. Nem azért, mert erre vágytam. Kaptál egy saját szobát. Én mosogatok utánad, amikor főzöl, én szedem össze a holmijaidat a nappaliból, és hetekig nem szóltam. De az én türelmem sem végtelen.
Lilla hallgatott.
– Ha még egyszer úgy lépek be ebbe a lakásba, hogy azt látom, amit most, akkor összepakolod a bőröndödet. Ez nem fenyegetés, hanem figyelmeztetés. Egyszer mondom el.
Lilla Esztert nézte. Egy pillanatra valami átsuhant az arcán – nem ijedtség, inkább meglepetés. Mintha nem számított volna arra, hogy ezt így hallja majd: kiabálás, sírás és jelenet nélkül, teljesen higgadtan, mégis félreérthetetlenül.
– Értettem – mondta halkan.
– Rendben. Akkor most tüntesd el ezt.
Eszter bement a hálószobába, és becsukta maga mögött az ajtót. Hallotta, ahogy a konyhában megindul a víz, majd csörömpölni kezdenek az edények. Lefeküdt az ágyra, és a plafont bámulta.
Gábor este kilenc körül ért haza. Eszter nem mesélt el neki semmit. Megvacsoráztak, megnéztek egy filmet, aztán lefeküdtek aludni. Másnap szombat volt, és első pillantásra minden nyugodtnak tűnt.
Lilla a következő nap nagy részét a szobájában töltötte. Reggelinél kijött, töltött magának teát, majd rögtön elmosta a bögréjét, nem hagyta a mosogatóban. Eszter észrevette, de nem tett rá megjegyzést.
Ebéd után Eszter a nappaliban ült egy könyvvel, Gábor mellette a telefonján nézett valamit. Lilla szobája felől semmiféle hang nem hallatszott. A csend sűrű volt és furcsán természetellenes.
Délután három óra körül megszólalt a csengő.
Eszter felállt, és ajtót nyitott. A küszöbön Erzsébet és Katalin állt.