Eszter és Gábor már negyedik éve laktak abban a lakásban. Az otthon Eszter tulajdona volt, még a házasságuk előtt vásárolta. Nem volt nagy, de pontosan olyanra rendezte be, ahogyan szerette: minden tárgynak megvolt a helye, és semmi fölösleges nem foglalta a teret.
Eszter könyvelőként dolgozott egy építőipari cégnél, Gábor pedig értékesítési vezető volt egy autószalonban. Nagyjából ugyanannyit kerestek, különösebb anyagi gondjaik nem akadtak. Gyerekük egyelőre nem született; nem elvi döntésből, egyszerűen nem siettették a dolgot.
Az egész ügy októberben kezdődött, amikor Erzsébet, Gábor édesanyja felhívta Esztert.
– Eszterkém – szólalt meg az anyósa azon a hangon, amelyet Eszter már jól ismert: lágy volt, szinte kérlelő, mégis érezni lehetett benne valami makacs eltökéltséget. – Az a helyzet, hogy Lillát felvették az egyetemre, ide a városba. Ha minden nap be kell járnia vidékről, az oda két óra, vissza megint kettő. Egy hónap alatt teljesen kikészülne szegény lány. Ugye érted?
– Értem – felelte Eszter óvatosan.
– Hát akkor… hadd lakjon nálatok egy ideig, jó? Mégiscsak család vagyunk. A rokonoknak segíteniük kell egymáson.
Eszter nem vágott rá azonnal semmit. Lilla Gábor unokahúga volt, Katalin lányaként egy száz kilométerre lévő kisvárosból került fel. Eszter mindössze háromszor, legfeljebb négyszer találkozott vele családi ünnepeken. Csendes lányként maradt meg benne, aki folyton a telefonját szorongatta, keveset beszélt, és udvariasan mosolygott.
– Erzsébet – mondta végül Eszter. – Ezt át kell gondolnom. Megbeszélem Gáborral.
A beszélgetésre még aznap este sor került.
– Gábor, én ezt nem szeretném – kezdte Eszter kertelés nélkül. – Nem akarok egy harmadik embert a lakásban.
– Eszter, Lilláról van szó – húzta el a száját Gábor. – Nem valami idegenről.
– Attól még alig ismerem.
– Ne legyél már ilyen elutasító rögtön. Felvették az egyetemre, segítségre van szüksége. Gondolj bele, minden nap vonatozni oda-vissza. Ez kínzás.
– Béreljen szobát a városban – válaszolta Eszter. – Ha kell, az elején beszállhatunk a költségekbe. De az, hogy nálunk lakjon, teljesen más kérdés.
Gábor végighúzta a kezét a homlokán, aztán hallgatott egy darabig.
– Anya kéri – szólalt meg halkan. – Katalin is. Nekik ez nagyon fontos.
– Nekem pedig az fontos, hogy az otthonom az otthonom maradjon – nézett rá Eszter. – Munka után haza akarok jönni és pihenni, nem pedig úgy érezni magam, mintha kollégiumban élnék.
– Ugyan már, tanulni fog egész nap! Reggeltől estig az egyetemen lesz, este meg lefekszik aludni. Észre sem veszed majd.
– Gábor, ugyanezt hallottam két éve Katalin macskájáról is. „Észre sem fogod venni.” Emlékszel, mi lett belőle?
Erre Gábor nem válaszolt. A macska három hónapig lakott náluk, amíg Katalin felújíttatta a lakását, és Eszternek nem voltak kellemes emlékei arról az időszakról.
A téma azonban ezzel nem zárult le. Másnap újra előkerült, majd két nap múlva megint. Erzsébet ismét telefonált, immár közvetlenül Gábornak, Eszter pedig a konyhából hallotta a férje hangját: „Igen, anya, beszélek vele… anya, majd megszokja.” Katalin hosszú üzenetet küldött, részletesen leírta a buszokat, a menetrendeket, és azt is, hogy Lilla „nagyon felelősségteljes lány, nem fogjátok megbánni”.
Eszter talán valóban nem bánta volna meg, ha először megkérdezik. Csakhogy nem kérdezték, hanem győzködték, és a kettő között nagy különbség volt.
Egy hét után végül beadta a derekát.
– Rendben – mondta egyik este, anélkül hogy a férjére nézett volna. – Jöjjön. De ha bármi nem úgy alakul, ahogy kellene, szólok, és ezzel le is zárjuk a kérdést. Megegyeztünk?
– Megegyeztünk – élénkült fel Gábor szinte túl gyorsan. – Meglátod, minden rendben lesz.
Erzsébet másnap visszahívta.
– Eszterkém, te aztán aranyat érsz – hálálkodott. – Meglátod, Lilla csendes, rendes, jól nevelt lány. Semmi gond nem lesz vele. Nagyon köszönöm.
Eszter csak annyit mondott: „Szívesen”, aztán letette a telefont.
Lilla szombaton érkezett. Gábor ment ki elé, és nem sokkal később az unokahúgával, két hatalmas bőrönddel, egy hátizsákkal meg egy kerekes táskával tért haza.
– Jó napot – állt meg Lilla az ajtóban. – Köszönöm, hogy befogadtak.
– Gyere be – felelte Eszter, majd megmutatta neki a szobát.
A helyiség nem volt nagy: egy kanapé, egy íróasztal és egy szekrény fért el benne. Eszter előző este tiszta ágyneműt készített ki, az asztalra pedig lámpát tett. Lilla körbenézett, bólintott, annyit mondott, hogy „jó lesz”, és nekilátott kipakolni.
Az első két nap meglepően nyugodtan telt. Lilla korán elment, este nyolc körül ért vissza, a konyhában megmelegített magának valamit, elmosta a tányérját, aztán eltűnt a szobájában. Eszter már-már azt gondolta, talán tényleg nem lesz ebből baj.
Aztán apránként megváltozott minden.
Először csak egy bögre maradt a nappali dohányzóasztalán. Eszter szó nélkül elpakolta, mert úgy vélte, véletlen lehetett. Később egy ételmaradékos tányér állt a konyhaasztalon, pedig a mosogató fél méterre volt tőle. Aztán egy szemeteszacskó került Lilla szobájának ajtaja elé, amelyet ugyan kivitt a szobából, de a kukáig már nem vitt el. Végül egy farmernadrág lógott át a nappali egyetlen foteljének támláján.
Eszter összeszedte, elrakta, eltakarította. Nem szólt. Azzal nyugtatta magát, hogy Lilla még csak szokja az új helyzetet, és időt kell adni neki.
Két hét elteltével azonban a türelme repedezni kezdett.
A fordulópont egy szerdai napon érkezett el.