— Kötelességed — jelentette ki Erzsébet, miközben úgy kortyolt bele a féltve őrzött oolong teámba, mintha épp egy eldugult lefolyót próbálna hanggal kitisztítani. — Hozzámentél a fiamhoz, tehát vállaltad vele együtt az eszközeit és a terheit is. Én pedig az ő legfontosabb terhe vagyok. Vagyis… pfuj, dehogy, értéke! Szóval, Katalin, ne add itt az ártatlant, vedd elő szépen a bankkártyádat.
Ránéztem az anyósomra. A vastagon, koromfeketére kihúzott szemeiben olyan elszántság ült, mint egy bullterrierében, amelyik gazdátlan virslit pillant meg a járdán. A férjem, Gergő, mellettem ült, és annyira behúzta a nyakát a vállai közé, hogy leginkább egy rémült teknősre emlékeztetett, akire valaki túlméretezett, vastag kötésű pulóvert húzott.
— Erzsébet — szólaltam meg, és közben óvatosan arrébb csúsztattam előle a kekszes tálat, mielőtt azt is megszállt területté nyilvánítja. — Tisztázzuk a jogi részleteket. Az anyakönyvvezető előtt én Gergőnek ígértem szerelmet és hűséget, nem pedig azt, hogy finanszírozom az ön pénzügyi kalandjait.
Az anyósom megdermedt, kezében a félig felemelt mézeskaláccsal. Pont az a pillanat volt ez, amikor a penge kőbe ütközik — pontosabban az ő pofátlansága az én egészséges közönyömbe.
Az egész három hónappal korábban kezdődött. Gergőt elbocsátották. A cég, ahol mérnökként dolgozott, olyan eleganciával omlott össze, mint egy szélben hagyott kártyavár. Gergő arany ember: ügyes kezű, okos, lelkiismeretes, csak éppen kissé érzékenyebb idegrendszerrel áldotta meg a sors. Amíg önéletrajzokat küldözgetett és állásinterjúkra járt, én nyugodtan vittem tovább a családi költségvetést. Pénzügyi elemzőként dolgozom, és a számokat mindig jobban szerettem, mint a hisztériát.
Erzsébet azonban azonnal megérezte a változás szagát. Úgy döntött, ha a fia átmenetileg „megbicsaklott”, akkor a pénzcsap mostantól az én irányomba fordul.
Korábban Gergőtől szívta le a pénzt. Egyszer „sürgős műtétre” kellett, máskor ablakcserére, noha azok az ablakok gyakrabban cserélődtek nála, mint egy kamasz hangulatai. Gergő sóhajtott, de fizetett. „Mégiscsak az anyám” — mondogatta. Most viszont a csap elzáródott, anya pedig egyenesen a forráshoz zarándokolt.
Az első jel még egészen halk volt.
— Katalinkám — dalolta egy héttel korábban a telefonba. — Megjött a közüzemi számlám, rettenetes számok vannak rajta. Gergő nem veszi fel. Utalnál húszezer forintot?
Átutaltam. Nem akartam ezzel zaklatni a férjemet, éppen egy fontos próbamunkán dolgozott.
A második jel már inkább vészharangnak illett be. Előzetes bejelentés nélkül toppant be hozzánk, éppen vacsoráztunk.
— Jaj, garnéla! — kiáltotta, és cipőben vonult be a konyhába. — Aztán még azt mondjátok, nincs pénz.
— Nekem van pénzem — mosolyogtam rá. — Gergő most átmenetileg alkotói szabadságon van.
— Na, pontosan erről beszélek! — huppant le az egyik székre. — Neked van. A férjed anyjának meg csak magas vérnyomása és egy öreg kanapéja. Ha már kanapé: kinéztem egy sarokgarnitúrát, a Bergamót. Masszázzsal… vagyis hát, egyszerűen csak masszázzsal. Mindössze hatszázezer forint. Felvennéd a részletfizetést a nevedre? Neked biztos jóváhagyják, olyan becsületes arcod van.
Akkor még elvicceltem a dolgot, és azt mondtam, hogy az arcom a bankoknál feketelistán van túlzott szépség miatt. Úgy hittem, ennyi humor elég lesz ahhoz, hogy egy időre lezárjuk a témát.