Mónika még nevetni is kezdett, amikor rákérdeztem, mi bajuk van.
Gábor arca egy pillanat alatt kifehéredett.
— Te… elmentél hozzájuk? — kérdezte rekedten. — Minek?
— Azért, mert hittem neked — felelte Eszter. — Azt gondoltam, valóban betegek, és szükségük lehet segítségre.
— Eszter, te ezt nem érted…
— Mit nem értek? — szakította félbe élesen. — Azt, hogy hetek óta hazudozol nekem? Vagy azt, hogy a saját szüleidet használod ürügynek?
— Ez nem ilyen egyszerű…
— Akkor mondd el, milyen — lépett közelebb Eszter. — Gábor, hol voltál valójában a hétvégéken? És kivel?
A férfi elfordította a fejét, tekintetét az ablakra szegezte.
— Most nem tudom elmagyarázni.
— Nem tudod? Vagy inkább nem mered?
— Kérlek, bízz bennem. Nem arról van szó, amire gondolsz.
— És szerinted mire gondolok? — kérdezte Eszter fagyos nyugalommal.
Gábor nyelt egyet.
— Arra, hogy van valaki más. Hogy egy nő miatt voltam távol.
— És nincs így?
A férfi nem válaszolt. A csend először csak néhány másodpercnek tűnt, aztán elnyúlt, nehézzé vált, mintha betöltötte volna az egész szobát. Végül Gábor halkan kifújta a levegőt.
— De — mondta alig hallhatóan. — Van valaki.
Eszter lassan bólintott. Meglepő módon nem tört ki belőle düh. Nem kiabált, nem sírt. Csak valami hideg ürességet érzett, és vele együtt azt a kegyetlen tisztaságot, amely akkor érkezik, amikor minden hazugság lehullik.
— Értem.
— Eszter, ez nem jelent semmit! Vagyis… nem úgy történt… csak valahogy belecsúsztam…
— Egy hónapja csúszol bele?
— Nem. Régebb óta tart. Csak nem tudtam, hogyan mondjam el.
— Ezért találtad ki a beteg szülőket?
— Időre volt szükségem. Ki akartam találni, mit érzek. Hogy mire van szükségem.
— És sikerült?
Gábor ismét hallgatásba menekült.
— Kérdeztem valamit — mondta Eszter csendesen. — Rájöttél már, mire van szükséged?
— Nem tudom — vallotta be a férfi.
— Én viszont igen — felelte Eszter. — Nekem olyan ember kell, aki nem hazudik a szemembe. Aki nem bújik a beteg szülei mögé, miközben máshoz jár.
— Ez nem csak egy viszony…
— Hívhatod, aminek akarod. A lényeg nem változik: hetekig becsaptál.
Eszter megfordult, bement a hálóba, és levett a szekrény tetejéről egy kisebb bőröndöt.
— Mit művelsz? — kérdezte Gábor riadtan.
— Elmegyek. — A nő kinyitotta a bőröndöt, és gyors, pontos mozdulatokkal pakolni kezdte a legfontosabb holmijait. — Egy barátnőmnél maradok, amíg eldől, hogyan tovább.
— Mit kell ezen eldönteni?
— Neked azt, mit kezdesz az érzéseiddel. Nekem pedig azt, hogyan indítom el a válást.
— Eszter, ne rohanjunk ennyire előre! Üljünk le, beszéljük meg normálisan!
— Mit beszéljünk meg? — csukta le a bőrönd fedelét. — Azt, hogy egy hónapon át az orromnál fogva vezettél? Vagy azt, hogy én közben a teljesen egészséges szüleid miatt aggódtam?
— Nem akartalak bántani…
— Mégis sikerült. Csak sokkal mélyebben, mintha az elején igazat mondtál volna.
Eszter kivette a széfben tartott iratait, a táskájába tette a telefonját, mellé a töltőt, majd körbenézett, nem maradt-e valami fontos.
— Ha egyszer valóban magyarázatot akarsz adni, felhívhatsz — mondta. — Bár kétlem, hogy egy hónapnyi hazugságra létezne elfogadható indok.
— És mi lesz az otthonunkkal? Velünk? A családunkkal?
— A család bizalomból áll — válaszolta Eszter. — A lakást pedig majd elrendezik az ügyvédek.
A bőrönd fogantyúját megmarkolva az ajtó felé indult.
— Várj! — lépett utána Gábor. — Talán még helyrehozhatjuk. Megszakítok vele minden kapcsolatot, és kezdjük újra.
Eszter megállt a küszöbnél, de nem fordult vissza azonnal.
— Mit kezdjünk újra? Azt, hogy ha megint baj van, majd újabb történetet találsz ki a beteg szüleidről?
— Nem fogok többé hazudni. Megígérem.
Ekkor nézett rá utoljára.
— Gábor, egyszer már megígérted, hogy hűséges férjem leszel. Látod, mennyit értek az ígéreteid.
Azzal kilépett a lakásból, és maga mögött behúzta az ajtót. A lépcsőház szokatlanul néma volt; csak valahonnan fentről szűrődött le halk zene.
Odakint szemerkélt az eső. Pont úgy, mint azon a napon, amikor ez az egész elkezdődött. Eszter felhajtotta a kabátja gallérját, és elindult a villamosmegálló felé.
A telefon akkor szólalt meg, amikor leért az aluljáróba. A kijelzőn Gábor neve villogott. Eszter egyetlen mozdulattal elutasította a hívást, majd visszacsúsztatta a készüléket a táskájába.
A döntés már megszületett. Nem tudott tovább együtt élni valakivel, aki a „beteg” szüleit pajzsként használta ahhoz, hogy eltakarja a hűtlenségét. A bizalom eltűnt. És vele együtt a házasság is.
Még vártak rájuk ügyvédi egyeztetések, papírok, vagyonmegosztás és egy ismeretlen élet kezdete. De ez az új élet legalább tiszta lesz. Nem épül majd kitalált betegségekre, hamis hétvégékre és titkos látogatásokra egy másik nőnél.
A villamos lassan kigördült a megállóból, és Esztert elvitte a múltból egy bizonytalan, de végre őszinte jövő felé.