Eszter a bejárat közepén állt: egyik kezében a férje húgának bőröndjét tartotta, a másikban Gábor sporttáskáját. Mozdulatlan alakjában volt valami ünnepélyesen kemény, mintha nem is élő ember, hanem régi kőszobor lenne.
– Felfogod te egyáltalán, mit művelsz? – kiabálta Nóra, miközben a háziköntösére rángatta fel a kabátját. – Elment az eszed!
Eszter nem válaszolt. Letette a bőröndöt az ajtó mellé, óvatosan, szinte gyengéden, mintha attól tartana, hogy megkarcolja a régi, nyikorgó parkettát, amelynek kicserélésére soha nem jutott elég ideje.
– Eszter – szólalt meg Gábor halkan, zavartan, úgy, mint akit váratlanul arcul ütöttek, és még mindig nem érti, mivel érdemelte ki. – Legalább magyarázd el. Én érted tettem. Értünk.
– Értünk – ismételte Eszter. A hangja különösen nyugodtan csengett, egyetlen rezdülés sem volt benne, noha belül minden remegett benne, mint vihar előtt a levegő. – Vigyétek a holmitokat. Mindketten.
Nóra széttárta a karját; a mozdulatában annyi színpadias felháborodás volt, hogy más körülmények között Eszter talán el is nevette volna magát.
– Kidobsz engem a saját bátyám otthonából?
– Ez az én otthonom – felelte Eszter. – A lakás papírjai az én nevemen vannak.
Ahhoz, hogy érthető legyen, miként jutottak el idáig – a bejáratban sorakozó csomagokig, a fülhasogatóan feszült csendig azok között az emberek között, akik tegnap még családnak tűntek –, néhány hónappal korábbra kell visszalépni. Egy por- és öreg tapétaszagú lakásba. Eszter nagymamájának régi otthonába.
Ilona, Eszter nagymamája, egész felnőtt életét abban a lakásban élte le. A magas mennyezetű szobák, az udvarra néző ablakok, odakint a terebélyes nyárfa – minden a múlt század levegőjét hordozta, mindenből emlékek áradtak. Amikor Ilona meghalt, a lakás Eszterre maradt, hiszen ő volt az egyetlen örökös.
Gábor akkor rögtön azt javasolta:
– Adjuk el. Veszünk belőle valami újat, modernebbet.
Eszter azonban megrázta a fejét. Tisztán emlékezett, hogyan bújt gyerekként ugyanazon konyhaasztal alá, milyen illata volt a nagymamája süteményeinek, hogyan nyikorogtak a padlódeszkák a folyosón, és milyen nehezek voltak a bársonyfüggönyök. Eladni azt a lakást számára árulásnak tűnt volna – nem is annyira a nagymamája, inkább önmaga ellen, az ellen a kislány ellen, aki valahol mélyen még mindig ott élt a fáradt felnőtt nőben.
– Oda költözünk – mondta. – Felújítjuk.
Gábor csak vállat vont. Neki igazából mindegy volt, hol laknak: egy szűk, bérelt külvárosi lakásban vagy a tágas, magas mennyezetű nagymamai otthonban. Azok közé az emberek közé tartozott, akiknek a lakás pusztán hely, ahol aludni és enni lehet. A zoknijai hetekig heverhettek az ágy alatt, az edények hétvégéig gyűlhettek a mosogatóban, őt mindez a legkevésbé sem zavarta. Őszintén nem értette, hogy a feleségét ez mennyire felemészti.
Nóra, Gábor húga, fél évvel korábban költözött hozzájuk a válása után. Nehezen viselte a szakítást: a férje másik nőhöz ment, ő pedig pénz nélkül maradt, mert évekkel azelőtt feladta a munkáját a családi élet kedvéért, és az önbizalma is romokban hevert. Gábor, mint gondoskodó báty, gondolkodás nélkül felajánlotta, hogy lakjon náluk egy ideig, „amíg talpra nem áll”. Csakhogy hat hónap elteltével Nóra még mindig éppen „talpra állt”: nappal sorozatokat nézett és az életére panaszkodott, esténként pedig megette a vacsorát, amelyet Eszter főzött.
Eszter nem volt szívtelen. Tudta, milyen érzés, amikor elárulják az embert, és milyen az, amikor kicsúszik a lába alól a talaj. Mégis hónapról hónapra gyűlt benne a bosszúság, csöndesen, elfojtva, kötelességtudattal és sajnálattal lenyomva. Nóra nem pakolt el maga után, koszos bögréket hagyott a lakás legkülönbözőbb pontjain, a ruháit szétdobálta, mintha nem valaki otthonában élne, hanem egy szállodában. Gábor mindezt vagy nem vette észre, vagy nem akarta észrevenni. A szemében a húga továbbra is az a kislány maradt, akit mindenáron meg kell védeni.
– Annyi mindenen ment keresztül – mondogatta, valahányszor Eszter óvatosan, a sértés legkisebb szándéka nélkül szóba hozta, hogy Nórának talán nem ártana legalább egy kicsit besegítenie a házimunkába. – Adj neki időt.
Időből már bőven kapott, változásból azonban semmi sem lett.
Közben a nagymama lakásának felújítása Eszter számára jóval többé vált egyszerű háztartási tervnél. Menedék volt neki, egy apró, személyes sziget a zűrzavar közepén, ahol legalább valamit kézben tarthatott. Esténként költségvetéseket írt, csempekatalógusokat böngészett, elképzelte a hálószoba falainak színét, a világos, tágas konyhát, amelynek ablaka ugyanarra a nyárfára néz majd. Olyan otthonról álmodott, ahol végre minden az ő elképzelése szerint alakul; ahol nem botlik idegen holmikba a folyosón, és ahol a csönd nem kényszerű, hanem az övé.
A felújítás azonban rengeteg pénzt követelt. Az elöregedett vezetékek, a korhadt csövek és a halaszthatatlan javítások már az elején világossá tették, hogy ez nem lesz sem gyors, sem olcsó munka.