— De Gábor… — Eszter hangja elvékonyodott. — Azt mondta, önöket ápolja. Hogy nincsenek jól, és szükségük van rá.
— Ápol minket? — Mónika hitetlenkedve ingatta a fejét. — Eszterkém, a fiunkat legalább egy hete nem is láttuk. Ha nem régebben!
A lakás belsejéből ekkor mélyebb férfihang szólt ki:
— Móni, ki az?
— Eszter jött! — válaszolta Mónika hátrafordulva.
Néhány pillanattal később Zoltán is feltűnt az előszobában. Hetven év körüli, deres hajú, de még mindig erős tartású férfi volt; munkásnadrágot és kockás inget viselt, mintha éppen a műhelyből lépett volna elő.
— Nahát, a menyünk! — derült fel az arca. — Mi járatban errefelé? Nem túl gyakran vetődsz hozzánk.
Eszter nem kerülgette a témát.
— Zoltán, hol van Gábor?
A férfi értetlenül széttárta a kezét.
— Ezt tőlem kérdezed? Gondolom, dolgozik. Vagy otthon van veled.
— Hozzátok kellett volna jönnie — mondta Eszter, és érezte, hogy kiszárad a szája. — Azt állította, betegek vagytok, és segítenie kell nektek.
Mónika és Zoltán összenéztek. Az a rövid pillantás többet mondott minden szónál.
— Eszter, nekünk semmi bajunk — szólalt meg végül Mónika óvatosan. — Gábort pedig tényleg nem láttuk már jó ideje. Mikor is járt itt utoljára, Zoltán?
— Péter napja körül — idézte fel az asszony. — Akkor jött el apád születésnapjára, valamikor júliusban.
— Úgy van — bólintott Zoltán. — Azóta még telefonon sem nagyon keresett.
Eszterben ekkor valami végleg megroppant. A férje minden magyarázata, minden hétvégi eltűnése, minden „a szüleimhez megyek, rosszul vannak” kezdetű mondata egyetlen pillanat alatt lelepleződött. Nem félreértés volt, nem rosszul megfogalmazott ürügy. Egyszerű, nyers hazugság.
— Eszterkém, mi a baj? — lépett közelebb Mónika aggódva. — Teljesen elsápadtál. Gyere be, főzök egy teát, ülj le egy kicsit.
— Köszönöm, de most mennem kell — felelte Eszter alig hallhatóan.
— Máris? Hiszen épp csak megérkeztél! És látom, hoztál is valamit — próbálta marasztalni az anyósa.
Eszter a kezében szorongatott csomagokat feléjük nyújtotta.
— Ezt nektek hoztam. Kérem, fogadjátok el.
— És Gábor? — kérdezte Zoltán zavartan. — Miért nem jött veled?
— Nem tudom — mondta Eszter, és ebben a két szóban minden tehetetlensége benne volt.
Mónika és Zoltán kikísérték a kapuig. Egyikük sem tudta, mit mondhatna; csak bizonytalan pillantásokat váltottak egymással. Eszter pedig elindult a megálló felé, úgy, mintha nem is a saját lábán járna.
A fejében egymást kergették a kérdések. Hol töltötte Gábor ezeket a hétvégéket? Kivel volt? Miért éppen a szüleit használta alibinek? És ami a legjobban szorította a mellkasát: mióta tart ez az egész?
A busz nagyjából fél óra alatt ért ki a vasútállomásra. Eszter az ablak mellett ült, nézte a fakó, szeptemberi tájat, és igyekezett rendet teremteni a gondolataiban. Most már minden korábbi mondat más fényt kapott. A „beteg szülők” emlegetése nem aggodalomnak tűnt, hanem kegyetlen gúnynak. Minden magyarázat mögött számítás és hideg önzés rajzolódott ki.
„Vagyis amíg én őket sajnáltam, ő…” — futott át rajta, de a mondat végét már képtelen volt kimondani még magában is.
A vonaton elővette a telefonját. A hüvelykujja már Gábor nevén pihent, hogy felhívja, aztán mégsem nyomta meg a gombot. Mit kérdezhetne tőle? Hol voltál? Kivel töltötted az időt? Miért hazudtál hónapokon át?
Nem. Jobb lesz otthon megvárni. Szemtől szemben akarta hallani, hogyan próbál majd kikeveredni ebből az újabb hazugságból.
Este nyolc körül ért haza. A lakás üres volt, szokatlanul csendes. Eszter leült a kanapéra, és nem csinált semmit. Csak várt.
Gábor hétfő reggel érkezett meg, pontosan úgy, ahogyan máskor is. A kulcs megcsörrent a zárban, az ajtó kitárult, ő pedig gyűrötten, fáradt arccal lépett be, vállán ugyanazzal a sporttáskával.
— Szia — vetette oda rekedten, miközben már indult is a hálószoba felé. — Milyen volt a hétvégéd?
— Nyugodt — felelte Eszter halkan. — A tiéd?
— Nehéz — sóhajtotta Gábor. — Anyámék nagyon rossz állapotban vannak.
— Igen? — Eszter lassan felállt a kanapéról. — Pontosan mi bajuk?
— Anyának láza volt, apa egész éjjel a vérnyomását mérte. Teljesen kikészültek.
Gábor közben rá sem nézett. A koszos ruhákat a szennyesbe dobálta, majd néhány gyógyszeres dobozt vett ki a táskájából, mintha ezzel is erősíteni akarná a történetét.
— Gábor — szólította meg Eszter csendesen. — Nézz rám.
A férfi végre felemelte a fejét. A tekintetében egy pillanatra nyugtalanság villant.
— Hol voltál az elmúlt napokban? — kérdezte Eszter egyenesen.
— Hogyhogy hol? — vonta össze a szemöldökét. — A szüleimnél. Hiszen mondtam.
— A szüleid teljesen egészségesek. És azt mondták, legalább egy hete nem láttak téged.
Gábor mozdulatlanná dermedt, kezében egy összegyűrt inggel.
— Miről beszélsz?
— Tegnap elmentem hozzájuk, mert segíteni akartam a betegeknek.