Most azonban valami belül azt súgta neki, hogy nem szabad félrenéznie.
A híváslistát megnyitva azonnal összeszorult a gyomra. A szülei felé egyetlen hívás sem szerepelt. Sem fogadott, sem indított. Az elmúlt két hétben nyoma sem volt annak, hogy Gábor akár Mónikával, akár Zoltánnal beszélt volna.
— Ez meg hogy lehet? — suttogta maga elé Eszter. — Ha tényleg náluk van, akkor miért nem hívják egymást?
Eszébe jutott, hogy máskor, ha Gábor elutazott a szüleihez, Mónika legalább egyszer mindig felhívta őt. Megkérdezte, hogy otthon minden rendben van-e, kell-e valamit küldeni a fiának, vagy üzent-e Gábor valamit. Most viszont teljes volt a hallgatás.
A következő pénteken Gábor negyedszer is útnak készült.
— Megint a szüleidhez mész? — kérdezte Eszter, igyekezve nyugodtnak tűnni.
— Igen — felelte a férfi röviden. — Anyának felszökött a láza. Attól tartok, valami fertőzést szedett össze.
— Gábor, mi lenne, ha most veled mennék? — ajánlotta fel Eszter. — Tudnék segíteni. Főznék, bevásárolnék, bármit.
— Minek vennél még egy gondot a nyakadba? — vágta rá a férje a kelleténél élesebben. — Így is elég dolgod van.
— Nekem ez nem teher. Ők a te szüleid, vagyis valamilyen értelemben az enyéim is.
— Eszter, tényleg ne — zárta le Gábor. — Náluk amúgy sincs sok hely. Ráadásul még te is elkaphatod.
A szavai meggyőzően hangzottak, mégis volt bennük valami idegen. A tekintetét nem emelte a feleségére, miközben kapkodva dobálta a holmijait a táskájába, mintha attól tartana, lekési a vonatot.
— Melyikkel mész? — kérdezte Eszter.
— A szokásossal. A hétórás indulással.
— Kikísérjelek az állomásra?
— Nem szükséges. Megoldom.
Gábor gyors csókot nyomott az arcára, aztán már ment is. Eszter egyedül maradt a lakásban, a fejében pedig egymásnak ütköztek a ki nem mondott kérdések és a túlságosan furcsa véletlenek.
A szombat délelőttje nyugtalan töprengéssel telt. Nem tudta elcsendesíteni a gondolatait. Az egyik pillanatban szégyellte magát, amiért bizonyíték nélkül gyanakszik a férjére. A következőben viszont újra eszébe jutott minden apró ellentmondás, amely az elmúlt hetekben felgyűlt.
— Lehet, hogy csak én képzelek rémeket? — ostorozta magát halkan. — Talán tényleg betegek, én meg itt gyártom a drámát a semmiből.
Dél körül mégis elhatározásra jutott. Ha Mónika és Zoltán valóban rosszul vannak, biztosan jólesik nekik, ha a menyük törődik velük. Süt valamit otthon, vesz gyümölcsöt, összeállít egy kis csomagot, és egyszerűen meglátogatja őket.
— Meglepem őket — döntötte el. — És Gábor is örülni fog… vagy legalábbis meg fog lepődni.
Nem sokkal később a konyha barátságos rendetlenségbe borult. Eszter elővette az édesanyjától tanult régi süteményreceptet, és nekilátott a tészta elkészítésének. Amíg a sütemény a sütőben illatozott, leszaladt a boltba narancsért, banánért és gyümölcsléért.
Délután háromra mindennel elkészült. Az asztalon ott pihent a frissen sült, illatos édesség, az előszobában pedig már várta a gyümölcsökkel teli szatyor. Eszter felvett egy csinosabb ruhát, halványan kisminkelte magát, aztán elindult az állomásra.
A vonaton ülve egyre inkább próbálta magát megnyugtatni. Elképzelte, ahogy Gábor ajtót nyit, meglátja őt a csomagokkal, először meglepődik, majd elmosolyodik.
— Eszter? Te hogy kerülsz ide? — hallotta a fejében a férje hangját.
— Gondoltam, megnézem, hogy vagytok — felelné ő. — Hoztam egy kis süteményt is.
Az út a szülői házig nagyjából másfél órát vett igénybe. Mónika és Zoltán Debrecentől nem messze, egy csendes kisvárosban éltek, kétszintes házban, rendezett kerttel. Gábor ott nőtt fel, és gyerekkorából minden zugát jól ismerte annak az otthonnak.
Eszter megállt az ismerős kapu előtt, vett egy mély levegőt, majd megnyomta a csengőt. Rövid várakozás után kinyílt az ajtó, és Mónika jelent meg a küszöbön.
— Eszter? — kérdezte elkerekedett szemmel. — Hát te mit keresel itt?
Az asszony kifejezetten jól nézett ki. Az arca egészséges színt mutatott, a tekintete tiszta volt, nyoma sem látszott rajta betegségnek. Kényelmes otthoni melegítőt viselt, a haját gondosan összefogta.
— Jó napot, Mónika — szólalt meg Eszter bizonytalanul. — Eljöttem, hogy megnézzem magukat. Gábor azt mondta, betegek.
— Betegek? — Mónika őszinte meglepetéssel felnevetett. — Ugyan miféle betegségről beszélsz? Nekünk semmi bajunk. Honnan vetted ezt?
Eszter érezte, ahogy forróság önti el az arcát. A szíve hevesebben kezdett dobogni, és a kezében tartott csomagok hirtelen elviselhetetlenül nehéznek tűntek.