– Nem megtorlást keresek – mondta végül halkan. – Csak azt szeretném, ha olyan ember lehetnék, akiben ő megbízhat. Akire támaszkodhat.
– Neki apára van szüksége – felelte Lilla szinte alig hallhatóan. – Nem egy vállalat élén álló, mindig elfoglalt férfira.
Benedek tekintete elsötétült, de a hangja biztos maradt.
– Akkor megtanulok apának lenni.
Másnap délelőtt, amikor Benedek egy üzleti hívásba merült, megszólalt a csengő. Lilla ment ajtót nyitni. A küszöbön Benedek anyja, Erika Maddox állt: egyenes tartással, metsző pillantással, arcán azzal a hideg önuralommal, amelytől régen is összeszorult Lilla gyomra.
– Tehát mégis visszatértél – jegyezte meg Erika.
– Jó napot, Erika – válaszolta Lilla óvatosan.
– Elképesztő, mennyi bátorságod van. A fiam darabokra tört, amikor eltűntél az életéből.
Lilla félrehúzódott az ajtóból.
– Gyere be, kérlek.
Erika belépett, és minden mozdulatából kiérződött a lenézés.
– Ugye nem gondolod komolyan, hogy itt is maradsz?
– Eredetileg nem így terveztem – mondta Lilla. – De most már… nem vagyok biztos semmiben.
– Azt képzeled, hogy mert szültél egy gyereket, újra közénk tartozol?
Lilla felemelte az állát.
– Én sosem szűntem meg ehhez a családhoz tartozni. Lila Benedek lánya.
Erika gúnyosan felnevetett.
– És mi van, ha ez az egész csak egy ügyes kis próbálkozás? Egy út Benedek vagyonához?
Lilla hangja ekkor megkeményedett.
– Ha ezt valóban elhiszed rólam, akkor soha nem ismertél engem.
Ebben a pillanatban Benedek megjelent az ajtóban. Elég volt egyetlen pillantás, hogy megérezze a levegőben vibráló feszültséget.
– Mi történik itt?
– Semmi különös – felelte Erika édeskés hangon. – Csak családi beszélgetés.
Benedek Lillára nézett, kérdőn, kissé gyanakodva. Lilla azonban alig észrevehetően megrázta a fejét.
Később a hálószobában Benedek arra talált rá, hogy Lilla a bőröndjébe hajtogatja a ruháit.
– Mit művelsz?
– Elmegyek – mondta Lilla fojtott hangon. – Az édesanyád…
– Hadd találjam ki – vágott közbe Benedek keserűen. – Azt mondta, a pénzem miatt jöttél vissza.
Lilla némán bólintott.
– Nem akarok viszályt hozni az életedbe.
Benedek odalépett hozzá, és finoman megfogta a csuklóját.
– Nem fogsz elmenni csak azért, mert ő ezt akarja.
– Nem érted, milyen ez.
– De. Te nem érted – mondta Benedek csendesen, mégis rendíthetetlenül. – Azt akarom, hogy itt legyetek. Mindketten. Lilának szüksége van rád. És senkinek nincs joga elüldözni téged innen. Még az anyámnak sem.
Lilla ajka megremegett.
– Képes lennél szembeszállni a saját családoddal miattam?
Benedek egy pillanatig sem habozott.
– Te vagy a családom – mondta. – Mindig is te voltál.
Lilla szemébe könnyek gyűltek, de ezúttal nem fordult el, nem zárkózott be, és nem menekült.
A hetek lassan hónapokká szelídültek.
Benedek egyre ritkábban indult útnak üzleti ügyek miatt. A tárgyalások és igazgatósági tervekkel teli esték helyett inkább azt gyakorolta, hogyan kell Lila haját rendesen befonni. Lilla pedig apránként békére lelt abban a házban, amelyet valaha aranyozott kalitkának érzett. A tágas szobákat többé nem csend töltötte be, hanem Lila kacagása.
Egy vasárnap délután, a magnóliafa árnyékában Benedek letérdelt előtte. A tenyerében apró bársonydobozt tartott.
– Benedek… – suttogta Lilla.
– Egyszer már elveszítettelek – mondta. – Még egyszer nem leszek olyan ostoba, hogy hagyjalak kicsúszni a kezemből.
Lilla arcán végigcsorogtak a könnyek. Lila közben boldogan tapsolt mellettük, mit sem értve abból, milyen pillanat tanúja.
– Igen – lehelte Lilla. – Igen.