Benedek tekintete végül az emelet egyik sötét ablakán állapodott meg. Odafent Lila már nyugodtan aludt, mit sem sejtve arról, milyen viharok dúltak a felnőttek között.
Hosszú hallgatás után Benedek csak ennyit mondott:
– Maradjatok itt. Legalább addig, amíg kitaláljuk, merre tovább.
Másnap reggel a felhőkön átszűrődő napfény puha, aranyos derengéssel vonta be a birtokot. A ház, amely hosszú esztendők óta hidegnek és lakatlannak hatott, most először mintha újra lélegzett volna.
A konyhában Benedek állt a tűzhely mellett, és tojást készített. Tőle ez szinte szokatlan jelenetnek számított. A levegőben olvadt vaj és frissen pirított kenyér illata keveredett. A háta mögött halk neszezés támadt.
Az ajtóban Lilla jelent meg, kezében Lila apró ujjait fogva. A kislány tiszta pizsamát viselt, a haja gondosan elrendezve omlott a vállára.
– Szóval már reggelit is csinálsz? – kérdezte Lilla, ajkán alig észrevehető mosollyal.
– Inkább csak tanulom – válaszolta Benedek, majd egy tányért tett Lila elé. – Miatta.
A kislány felkapaszkodott a székre, és olyan mohón látott neki az ételnek, mintha hosszú ideje nem ült volna rendes asztalnál.
– Megkedvelt téged – jegyezte meg Lilla csendesen.
Benedek ráemelte a szemét.
– Őt nem nehéz megszeretni.
Az elkövetkező napokban lassan kialakult köztük valamiféle törékeny rend. Lilla óvatos maradt, nem mert hinni abban, hogy ez valóban az új kezdet lehet, és nem csupán egy ideiglenes menedék a vihar elől. Benedek viszont minden rezdülését követte: a pillantásait, a mozdulatait, a kimondatlan szavait. Úgy figyelte őket, mintha az elvesztegetett évekből próbálna visszalopni valamit.
Csakhogy nem mindenki fogadta örömmel Lilla és a kislány felbukkanását.
Egyik délután Benedek egy megbeszélésről tért haza, amikor a bejáratnál Júliába, az asszisztensébe botlott. A nő összefont karral állt ott, arca feszült volt.
– Mostantól egy nő és egy gyerek is itt lakik? – szegezte neki a kérdést.
– Igen – felelte Benedek nyugodtan. – Ő Lilla. A kislány pedig az ő lánya.
– És a te lányod is?
Benedek egyetlen bólintással válaszolt.
Júlia tekintete elsötétült.
– Az igazgatótanács már most kérdezősködik.
– Akkor kérdezősködjenek – mondta Benedek hidegen. – A családomhoz nincs szükségem az engedélyükre.
A szó furcsán csengett a saját hangján: család. Mégis, valahol mélyen, váratlanul helyesnek érződött.
Aznap este Lilla a teraszon ült. Lent a kertben Lila nevetve futott a lepkék után, mintha a világban semmi rossz nem létezhetne.
Benedek két csésze teával lépett ki hozzá.
– Mindig szeretted a naplemente előtti órákat – mondta halkan.
Lilla a távolba nézett.
– Akkor volt a legcsendesebb minden. Mintha a világ egy pillanatra abbahagyta volna a zajongást.
Benedek belekortyolt a teájába, majd megkérdezte:
– Miért nem kerestél meg, amikor legyőzted a betegséget?
Lilla lesütötte a szemét.
– Mert úgy éreztem, már nincs helyem melletted. Te addigra elérhetetlennek tűntél. Sikeres voltál, erős, ismert… én pedig nem tudtam, hogyan férhetnék vissza az életedbe.
Benedek közelebb lépett.
– Közben én egyedül voltam.
Lilla nem szólt.
– Visszajöhettél volna – tette hozzá.
– Attól rettegtem, hogy soha nem tudnál megbocsátani.
Benedek elfordította a fejét, és zsebre dugta a kezét.
– És most?
Lilla nagyot nyelt.
– Most sem tudom, képes vagy-e rá.
Benedek megtorpant.