– És mi a neve? – kérdezte végül halkan.
– Lila – válaszolta Lilla.
Benedekben egy pillanatra megállt a levegő. A név úgy csapódott belé, mintha valaki régi, beforratlan sebet érintett volna meg. Lila. Így akarták hívni egyszer a lányukat, amikor még közös jövőről beszéltek, amikor minden egyszerűbbnek, tisztábbnak és reménytelibbnek tűnt.
Lassan leereszkedett az egyik karosszékbe, tekintetét nem tudta levenni róluk.
– Mondd el az egészet – kérte rekedten. – Miért tűntél el?
Lilla vele szemben ült le, és ösztönösen közelebb húzta magához a kislányt.
– Akkor derült ki, hogy gyereket várok, amikor a céged épp a tőzsdére készült – kezdte alig hallhatóan. – Te szinte nem is aludtál, csak dolgoztál. Úgy éreztem, nem tehetem rád ezt is.
– Ezt nem dönthetted volna el helyettem – szakította félbe Benedek.
– Tudom – mondta Lilla, és a szeme megtelt könnyel. – Csakhogy utána jött a diagnózis. Rákot találtak nálam.
Benedek arca elsápadt. Egyetlen pillanatra úgy érezte, kihagy alatta a világ.
– Második stádium volt – folytatta Lilla. – Az orvosok sem tudták megmondani, van-e esélyem. Nem akartam, hogy választanod kelljen köztem és mindaz között, amit felépítettél. Ezért mentem el. Egyedül hoztam világra Lilát. Egyedül csináltam végig a kezeléseket, a kemót, a félelmet. És végül életben maradtam.
Benedek hosszú ideig képtelen volt megszólalni. A mellkasában egyszerre kavargott harag, gyász, döbbenet és valami elviselhetetlen tehetetlenség.
– Ennyire nem hittél bennem? – kérdezte végül tompán. – Még arra sem, hogy melletted álljak?
Lilla arcán némán csordultak végig a könnyek.
– Akkoriban már saját magamban sem tudtam hinni.
Lila közben finoman megrángatta az anyja kezét.
– Anya… álmos vagyok.
Benedek azonnal leguggolt elé.
– Szeretnél egy puha, meleg ágyban aludni?
A kislány bátortalanul bólintott.
Benedek Lillára nézett, és a hangja nem tűrt vitát.
– Ma éjjel nem mentek sehová. A vendégszoba elő van készítve.
– Nem maradhatunk itt – tiltakozott Lilla gyorsan.
– Dehogynem – felelte Benedek keményen. – Nem idegenként állsz előttem. Te vagy a gyermekem anyja.
Lilla megdermedt.
– Tényleg elhiszed, hogy ő a lányod?
Benedek lassan kihúzta magát.
– Ehhez nincs szükségem vizsgálatra. Elég ránéznem.
Később, amikor Lila már az emeleten aludt, Benedek a teraszon állt, és a vihar után is nyugtalan égboltot nézte. Lilla csendben lépett mellé, vállára a szobalánytól kapott köntöst húzta.
– Nem akartam romba dönteni az életedet – suttogta.
– Nem döntötted romba – válaszolta Benedek halkan. – Csak kitörölted belőle magad.
A mondat után súlyos hallgatás ereszkedett közéjük.
– Nem pénzért jöttem – mondta Lilla. – Nem akarok követelni semmit. Csak… nem láttam más kiutat.
Benedek felé fordult, tekintete sötét és fájdalmas volt.
– Te voltál az egyetlen nő, akit valaha igazán szerettem. És úgy mentél el, hogy még harcolni sem engedtél érted.
Lilla könnyei újra elindultak.
– Én még most is szeretlek – vallotta be elcsukló hangon. – Akkor is, ha te már gyűlölsz.
Benedek azonban nem felelt.