Gergő és az anyja azonban már úgy viselkedtek, mintha az a lakás régen az én nevemen lenne, és csak arra várna, hogy ők rendelkezzenek vele.
— Milyen is annak a beosztása? — kérdezte az anyósom egy vacsora közben, látszólag mellékesen. — Három szoba van benne, ugye? A fürdő és a vécé külön van?
— Anya, most minek hozod ezt szóba? — szólt rá Gergő tettetett rosszallással, de a szeme közben olyan izgatottan csillogott, hogy abban semmi megjátszott nem volt.
Én kitérő válaszokat adtam. Azt mondtam, még nincsenek rendben a papírok, korai erről beszélni, előbb végig kell menni a hivatalos úton. De egyre erősebben éreztem, hogy a hátam mögött valami készül. Mintha a családban már külön beszélgetések, tervek és számolgatások zajlanának, amelyekbe engem szándékosan nem avatnak be.
Egyik nap a szokásosnál hamarabb értem haza a munkahelyemről. Megfájdult a fejem, ezért elkéredzkedtem a főnökömtől. Amikor beléptem a lakásba, égett a villany, de odabent furcsa csend honolt. Már éppen szólítani akartam Gergőt, amikor hangokat hallottam a konyha felől. Valami megállított a folyosón. Nem tudtam volna megmagyarázni, miért, de ösztönösen nem árultam el, hogy megjöttem.
Erika hangja izgatottan, mégis nagyon tárgyilagosan csengett:
— Értsd meg, fiam, ilyen lehetőség nem adódik kétszer az életben. Azt az örökölt lakást eladjuk vagy elcseréljük két kisebbre. Neked és Júliának jutna egy szép kis garzon vagy másfél szobás egy újabb házban, nekem meg szintén valami rendes hely. Azt pedig, ahol most laktok, kiadnánk. Abból biztos, havi bevétel lenne.
— Anya, és ha Júlia nem akarja majd felosztani? — kérdezte Gergő.
— Ugyan már, hova menne? Bele fog egyezni. Te vagy a férje, neked kellene irányítanod a családban a dolgokat. Majd úgy magyarázod el neki, ahogy kell. Nem véletlenül mondtam neked annak idején, hogy jól gondold meg. Nem azért vetted el, mert valami mesebeli szépség, hanem mert volt saját lakása. És milyen jól tetted! Látod, az élet most még egy ingatlannal megajándékozott benneteket. Ezt bűn lenne elszalasztani.
A folyosón álltam mozdulatlanul, ujjaim görcsösen szorították a táskám pántját. Úgy éreztem, képtelen vagyok felfogni, amit hallok. Az anyósom mondatai egymás után fúródtak belém, mint a tűk, mindegyik fájdalmasabban, mint az előző. Tehát ezért vett el. Nem szerelemből. Nem azért, mert engem látott bennem, akivel közös jövőt szeretne. Hanem mert volt hol laknom. És most, hogy képbe került még egy lakás, ő és az anyja már mindent kiszámoltak, elosztottak, elrendeztek, mintha nem is az én életemről lenne szó, hanem valami üzleti ügyletről.
— De mi van, ha makacskodik? — szólalt meg újra Gergő. A hangjában nem volt semmiféle kétely afelől, hogy az ötlet helyes-e. Csak attól tartott, hogyan lehet majd átlépni az esetleges akadályokon.
— Nem fog makacskodni — vágta rá Erika. — Majd én szépen beszélek vele. Elmondom neki, hogy a családnak össze kell tartania, hogy közös a kassza, közösek az érdekek. Te meg legyél határozottabb. Ha kell, gyakorolj rá egy kis nyomást. Elvégre a férje vagy. Neked is vannak jogaid ahhoz, amit a házasság alatt szereztek.
— Csakhogy ez a lakás nem közös szerzemény. Örökség.
— Akkor majd eladjátok, és vesztek belőle két külön lakást. Onnantól már úgy fog kinézni, mintha a házasság alatt lett volna vásárolva. A lényeg, hogy ő maga ne kezdjen el ellenkezni.
Hirtelen émelyegni kezdtem. Mintha valami hideg, keserű hullám emelkedett volna fel bennem egészen a torkomig. Megfordultam, és amilyen halkan csak tudtam, kimentem a lakásból. Ügyeltem rá, hogy az ajtó ne csapódjon be. Lesiettem néhány emeletet a lépcsőházban, és csak ott engedtem szabadjára a könnyeimet. Sokáig sírtam hangtalanul, a tenyeremet a számra szorítva, nehogy valamelyik szomszéd meghallja.
Aztán megtöröltem az arcomat, megpróbáltam rendbe szedni magam, és visszamentem, mintha csak akkor érkeztem volna haza a munkából.
Attól a naptól kezdve valami végérvényesen eltört bennem. Kívülről igyekeztem ugyanúgy viselkedni, mint korábban: mosolyogtam, beszélgettem, vacsorát főztem, válaszoltam a kérdéseikre. Belül azonban minden kiégett, és csak hamu maradt a helyén. Gergő minden gyengéd mozdulata hamisnak tűnt. Erika minden kedves szava mögött számítást és hazugságot hallottam.
Úgy figyeltem őket, mintha kívülálló lennék. Mintha egy színdarabot néznék, amelyben a szereplők gondoskodó családtagokat alakítanak, miközben a színfalak mögött négyzetmétereket számolnak, és azon törik a fejüket, hogyan lehetne engem minél ügyesebben rászedni.
Erika az addiginál is gyakrabban kezdett átjárni hozzánk. Süteményt hozott, érdeklődött az egészségem felől, kérdezgette, hogy halad az öröklési ügy. Olyan melegséget erőltetett a hangjába, hogy attól legszívesebben világgá futottam volna.
— Júliácskám, voltál már ezen a héten a közjegyzőnél? — kérdezte egyszer. — Hogy állnak a dolgok? Minden iratot sikerült beszerezned?
— Apránként intézem — feleltem, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy ne lássa rajtam, mit érzek valójában.
— Ne kapkodd el, de ne is húzd túl sokáig — tanácsolta, és közben megsimította a kezemet. — Hiszen most már egy család vagyunk. Majd együtt kitaláljuk, hogyan lesz a legjobb.
A bőröm szinte összerándult az érintésétől, de tűrtem. Erőltetett mosolyt húztam az arcomra, és csak egyetlen gondolat zakatolt bennem: hogyan lehet ezek után tovább élni egy ember mellett, akit eddig a férjemnek neveztem, most pedig már ismertem róla az igazságot.
Gergő is mindent megtett, hogy figyelmesnek és törődőnek mutassa magát. Reggelente teát hozott az ágyba, a hétvégi terveimről faggatott, és felvetette, hogy menjünk el együtt megnézni Béla bácsi lakását, mintha annak a sorsáról már eleve közösen dönthetnénk.
— Mi lenne, ha mi költöznénk oda? — kérdezte egyik este, miközben a kanapén átkarolta a vállamat. — Mégiscsak központi helyen van, jó környék, magas belmagasság. Ezt meg kiadhatnánk, vagy akár el is adhatnánk.
Hallgattam a hangját, éreztem a karja melegét a vállamon, és közben újra meg újra az a konyhai beszélgetés járt a fejemben. Az anyja szavai, hogy nem a szépségemért vett el, hanem a lakásom miatt. Legszívesebben felkiáltottam volna, leráztam volna magamról a kezét, és a szemébe vágtam volna mindent, amit hallottam, csak hogy végre az igazi arcát lássam: ne a gondoskodó férj álarcát, hanem a leleplezett hazudozó rémületét.