Az utolsó szónál elcsuklott a hangom, és még én is megriadtam attól, milyen élesen tört elő belőlem. Keményen, dühösen szólt, mintha nem is én beszéltem volna. Az anyósom kezében megállt a csésze, Gergő pedig úgy meredt rám, mintha hirtelen valami idegen nyelven szólaltam volna meg.
— Júliácska, mi ütött beléd… — kezdte, de nem hagytam, hogy befejezze.
— Ne merj engem Júliácskának nevezni! Itt ültök ketten, és arról beszéltek, hogyan osszátok fel azt a lakást, ami még nem is az enyém. Terveket szövögettek, miközben engem embernek sem néztek! Kifelé innen!
Gergő anyja, Erika, olyan erővel tette le a csészét az asztalra, hogy az alátét csilingelve megremegett.
— Hogy beszélsz te az anyósoddal?
— És maguk hogyan beszéltek velem éveken át? Na? Tűnjetek el. Mind a ketten.
Az ajtó akkora csattanással záródott be mögöttük, hogy az előszobai polcról leesett az esküvői fényképünk kerete. Nem hajoltam le érte. Csak álltam a szoba közepén, és egész testemben remegtem. Nem tudtam, a harag ráz-e, vagy az, hogy végre megtettem, amit régóta kellett volna.
Pedig egy hónappal korábban még elképzelni sem tudtam volna magamról, hogy egyszer így fogok viselkedni.
Gergővel egy közös barátnőnk születésnapján találkoztam. Akkor nyugodt, megbízható férfinak láttam. Olyannak, aki nem dobálózik üres ígéretekkel és szép szavakkal, hanem akire baj esetén rá lehet támaszkodni. Nem udvarolt sokáig: néhány hónap után összeházasodtunk, majd beköltözött az én lakásomba, amelyet apámtól kaptam, amikor ő egy másik városba költözött.
A házasságunk első hónapjaitól kezdve furcsa bűntudat nyomasztott, pedig semmi olyat nem tettem, amiért szégyenkeznem kellett volna. Erika, amikor látogatóba jött, úgy mért végig, ahogy az ember egy kifogásolható árut szemlél a piacon. Nyíltan sosem sértegetett. Neki elég volt egy sóhaj, egy félmondat, egy jelentőségteljes pillantás.
— Az én Gergőm szemrevaló férfi — mondogatta teát töltögetve, mintha ott sem ülnék mellette. — Találhatott volna magának csinosabbat is, olyat, aki jobban ad magára. Réka lányát láttad a szomszéd lépcsőházból? Műkorcsolyázó volt, díjakat is nyert. Te meg csak dolgozol, dolgozol…
Egy kisebb cégnél volt állásom, és valóban sok energiámat elvitte a munka, de azért közel sem annyira, hogy teljesen elhanyagoltam volna magam, ahogy az anyósom célozgatott rá. Egyszerűen nem éreztem szükségét annak, hogy minden reggel hosszasan sminkeljek a tükör előtt csak azért, hogy megfeleljek egy nőnek, aki úgyis talál valamit, amibe beleköthet.
Gergő ilyenkor vagy némán a telefonját bámulta, vagy megpróbálta elütni a dolgot egy gyenge tréfával.
— Anya, most már tényleg elég lesz.
De igazán soha nem állt ki mellettem. Otthon pedig úgy viselkedett, mintha a lakásom valamiféle szálloda lenne, ahol a szobalány dolga takarítani, főzni, mosni, a vendégnek pedig csak élveznie kell a kényelmet. Mire hazaértem a munkából, a ruhái szanaszét hevertek a szobában, a reggeli edények mosatlanul álltak a konyhában, ő pedig teljes nyugalommal nézte a tévét, és várta, hogy elkészüljön a vacsora.
— Néha azért felporszívózhatnál — mondtam egyszer, amikor már a végletekig kimerültem.
— Júlia, egész nap dolgoztam, hulla fáradt vagyok — felelte anélkül, hogy levette volna a szemét a képernyőről. — Te meg ma úgyis korábban végeztél, nem?
Nem maradt erőm vitázni. Kedvem sem. Mindent a természetére, a neveltetésére fogtam, és abban reménykedtem, hogy idővel majd változik valami. Talán ha gyerekünk lesz, felelősségteljesebb férfivá válik. Talán Erika is megenyhül, ha látja, hogy igyekszem jó feleség és rendes meny lenni.
Így teltek a napok, aztán a hónapok, végül az évek. Hozzászoktam Erika hűvös, leereszkedő modorához. Hozzászoktam a férjem kényelmességéhez és közönyéhez is. Sőt, lassan azt is természetesnek kezdtem venni, hogy tűrni kell, alkalmazkodni kell, és nem szabad panaszkodni.
Aztán meghalt Béla bácsi.
Béla bácsi anyám unokatestvére volt. Egyedül élt a város központjában, egy tágas, háromszobás, magas mennyezetű lakásban. Ritkán láttam, életem során talán csak néhány alkalommal, nagyobb családi összejöveteleken, amikor összegyűlt a rokonság. Úgy emlékeztem rá, mint kissé különc, zárkózott emberre, aki szeretett hosszú történeteket mesélni a fiatalságáról, és soha nem nősült meg.
Amikor telefonáltak, hogy Béla bácsi elhunyt, elszomorodtam. Nem úgy, mintha egy igazán közeli hozzátartozót veszítettem volna el, de mégis megérintett a halála. Később derült ki, hogy nincsenek közvetlen örökösei, ezért a törvény szerint a vagyona a legközelebbi rokonokra száll.
Én is ezek közé a rokonok közé tartoztam.
A hír futótűzként terjedt szét a családban. És akkor vettem észre először, milyen különös módon változott meg Gergő és az anyja arca.
Erika, amint megtudta a dolgot, hirtelen naponta hívogatni kezdett.
— Júliácskám, aranyom, hogy érzed magad? Ne hajszold túl magad a munkahelyeden, pihenj sokat — gügyögte a telefonba olyan mézesmázos hangon, amilyet korábban soha nem használt velem.
Gergő is látványosan más ember lett. Egyszer csak magától elmosogatott, felajánlotta, hogy vacsorát készít, megkérdezte, milyen napom volt, sőt virágot is hozott. Eleinte még meg is hatódtam. Azt hittem, a rokon halála körüli szomorúság valamiképpen közelebb hozott bennünket egymáshoz, és a férjem végre más szemmel kezdett rám nézni.
— Olyan erős vagy — mondta, miközben a konyhában átölelt. — Ennyi mindenen mész keresztül, és mégis tartod magad.
Valóban tartottam magam. Közjegyzőhöz jártam, iratokat gyűjtöttem, próbáltam eligazodni az öröklési ügy minden részletében. Az eljárás nem haladt gyorsan, idő kellett hozzá, hogy mindent szabályosan intézzenek el, és a törvényben előírt hat hónapos határidő lejártáig még bőven maradt idő.