Mégsem tettem. Valami belül azt súgta, várjak még. Ne borítsak asztalt idő előtt, ne mutassam meg, mennyit tudok, amíg az örökségi ügy végére pont nem kerül. Előbb tisztán akartam látni, mi lesz a hagyatékkal, és csak azután eldönteni, mit kezdek azzal a családdal, amelyről kiderült, hogy köszönőviszonyban sincs azzal, amilyennek hittem.
A napok lassan peregtek, nekem pedig egyre nehezebb volt magamban tartani ezt a titkot. Úgy kellett viselkednem, mintha minden a régi volna, mintha nem repedt volna meg bennem valami végleg. Esténként, amikor vacsora közben Erika vagy Gergő ismét szóba hozta a lakások majdani cseréjét, az „új életet”, amely állítólag mindnyájunkra várt, amint lezárul az örökösödési eljárás, legszívesebben felálltam volna az asztaltól, és egyetlen szó nélkül kisétáltam volna a lakásból.
De összeszorított foggal tűrtem. Arra vártam, hogy a közjegyző végre behívjon az ügy lezárására.
Aztán elérkezett az a nap is, amikor újabb megbeszélésre kellett mennem a hagyatéki ügyben. Szürke, nyirkos idő volt, apró eső permetezett, de bennem furcsa, hideg nyugalom ült. Mintha a bennem tomboló vihar egyszer csak elcsendesedett volna, és a helyén valami rideg, éles tisztánlátás maradt volna.
A közjegyző, egy középkorú nő fáradt, mégis figyelmes tekintettel, beinvitált az irodájába. Néhány percig iratokat lapozgatott, majd olyan hírt közölt, amely egyetlen pillanat alatt mindent a feje tetejére állított.
– Tudja, Júlia asszony, új körülmények merültek fel az ügyében – mondta, miközben megigazította a szemüvegét. – Előkerült az elhunyt Béla egy másik rokona. Kiderült, hogy apai ágon volt egy vér szerinti unokaöccse, akiről eddig nem volt tudomásunk. Hosszú ideig külföldön élt, ezért nem jelentkezett korábban.
Néztem rá, de elsőre nem igazán fogtam fel, mire akar kilyukadni. Észrevette a zavaromat, ezért türelmesen tovább magyarázott.
– A lényeg az, hogy ez az unokaöcs közelebbi rokoni fokon állt az elhunyttal, mint ön. A jogszabályok szerint az első és második öröklési rendbe tartozó hozzátartozók megelőzik a távolabbi rokonokat. Ön Béla úrnak unokatestvéri ágon volt az unokahúga, ez a férfi viszont vér szerinti unokaöccse. Ennek megfelelően a lakás öröklési joga őt illeti meg.
Éreztem, hogy valami elszakad bennem, de nem kétségbeesésből. Inkább valami különös, szinte felszabadító felismerés öntött el. A lakás nem lesz az enyém. Gergő és az anyja minden terve, minden számítása, a négyzetméterekkel való sakkozásuk egyetlen mondattól porrá omlott.
– Vagyis akkor én már nem vagyok örökös? – kérdeztem, bár a választ addigra pontosan értettem.
– Így van – bólintott a közjegyző. – Természetesen erről hivatalos értesítést is küldünk önnek, de a gyakorlatban az ön szerepe ebben az eljárásban itt véget ér. Sajnálom a félreértést. Előfordul, hogy a rokoni kapcsolatok csak később tisztázódnak teljesen.
Amikor kiléptem az irodából, olyan érzésem támadt, mintha valaki leemelt volna rólam egy régóta cipelt, nehéz terhet. Hazafelé végig azon gondolkodtam, hogyan mondjam el mindezt Gergőnek és Erikának. És be kell vallanom, volt bennem egy kevésbé nemes érzés is: vártam azt a pillanatot, amikor végre lehullik az arcukról a mézes-mázos mosoly.
Otthon mindketten rám vártak. Gergő is, és Erika is, aki az utóbbi időben már szinte kétnaponta nálunk ült, mintha a közelgő vagyonmegosztás reményében félig-meddig be is költözött volna hozzánk. A konyhában teáztak, élénken beszélgettek valamiről, de amint megláttak, azonnal kedves, széles mosolyt erőltettek az arcukra.
– Júliácskám, na, mit mondott a közjegyző? – kérdezte Erika, minden fölösleges bevezetés nélkül.
Leültem az asztalhoz, töltöttem magamnak teát, és igyekeztem úgy beszélni, hogy a hangom ne remegjen.
– Kiderült, hogy Béla bácsinak van még egy rokona. Egy vér szerinti unokaöccse. Külföldön élt, ezért eddig nem jelentkezett. A törvény szerint mostantól ő örököl, nem én.
Olyan csend zuhant a konyhára, hogy még a régi falióra ketyegése is túl hangosnak tűnt. Erika lassan letette a csészéjét az alátétre. Láttam, ahogy az arca szinte a szemem előtt változik meg: a kedvességnek álcázott mosoly lecsúszik róla, és alóla előbukkan valami egészen más. Harag. Csalódottság. Keserű számítás.
– Hogyhogy ő örököl? – kérdezte Gergő, mintha nem akarná elhinni, amit hallott. – Biztos, hogy jól értetted? Nem kellett volna még egyszer rákérdezned? Pontosítani?
– Jól értettem, Gergő – feleltem nyugodtan. – A közjegyző részletesen elmagyarázta. Én távolabbi rokon vagyok. A vér szerinti unokaöcs elsőbbséget élvez az unokatestvéri ágon álló unokahúggal szemben. A lakás az övé lesz.
Erika hirtelen felpattant az asztaltól, olyan lendülettel, hogy majdnem feldöntötte a csészéjét.
– Hát ez remek! Mi meg azt hittük… Mennyi időt elpazaroltunk, mennyi mindent előre kigondoltunk! – A hangjából eltűnt minden színlelt finomság, élesen csengett benne a düh. – És akkor most mi van? Minden hiába volt?
Ránéztem, aztán Gergőre, és szinte kívülről figyeltem, milyen gyorsan foszlik le róluk az a cukormázas törődés, amelyet az elmúlt hónapokban olyan buzgón mutogattak. Hová tűntek a gyengéd becézések, a „Júliácskám, drágám”, az álságos érdeklődés, hogy hogy érzem magam? Ott ültek előttem ketten, és végre tisztán látszott: a hozzám fűződő ragaszkodásuk egyetlen törékeny reményen nyugodott, azon, hogy valamiképpen megszerezhetnek egy idegen lakást.
– Szóval egész idő alatt csak a lakás miatt voltatok ilyen figyelmesek velem – mondtam halkan. Inkább magamnak, mint nekik.
– Júlia, ugyan már, ennek semmi köze ehhez – kezdte Gergő, de a hangjából addigra eltűnt minden korábbi melegség; csak a bosszúság maradt benne, amiért a terveik egyetlen pillanat alatt összeomlottak.