Egy hét múlva valóban megérkezett.
A gyermekotthon az ország fővárosának külső részén állt: régi, kétemeletes épület volt, sárgára mázolt falakkal, kissé kopott lépcsőkkel. Amikor Gábor belépett a kapun, a tornácon két apróság mozdulatlanná dermedve nézte. Aztán kinyílt az ajtó, és Katalin lépett ki rajta.
Gábor abban a pillanatban felismerte — és mégsem egészen. Ugyanaz az asszony állt előtte, de az évek nyomot hagytak rajta. Hajába ezüst szálak vegyültek, szeme körül finom ráncok húzódtak. Az arca azonban ragyogott. Az a különös, belülről fakadó fény sugárzott róla, amely azoké, akik nem önmagukért élnek.
— Szervusz, Gábor — mondta halkan.
— Szervusz, Katalin.
Egymással szemben álltak: két ember, akik harminc évvel korábban külön utakra tértek. Az egyik elveszített mindent, amit egy életen át épített. A másik megtalált olyasmit, amiről álmodni sem mert.
Katalin háta mögül gyerekek kukucskáltak ki. Egy ötéves forma kisfiú, világos hajjal és komoly tekintettel. Egy három év körüli kislány, kartonruhácskában, masnival a hajában. És egy magas, szögletes mozgású kamasz, bő kabátban.
— Ők a mieink — mondta Katalin. — Ismerkedjetek meg.
A kisfiú odalépett hozzá, és felnőttes komolysággal kezet nyújtott.
— Mátyás vagyok — jelentette ki.
— Gábor — felelte ő, és óvatosan megszorította az apró tenyeret.
A kislány viszont váratlanul odaszaladt, és átölelte a lábát. Csak úgy, minden félelem nélkül, azzal a tiszta bizalommal, amelyre csak a gyerekek képesek. Gábor megmerevedett, hirtelen azt sem tudta, hová tegye a kezét. Aztán lassan lehajolt, és megsimogatta a kicsi fejét.
— Téged hogy hívnak? — kérdezte rekedt hangon.
— Júlia — válaszolta a kislány, és felnézett rá.
A szeme olyan kék volt, mint a nyári ég. Mint valami újrakezdés ígérete.
És Gábor akkor elsírta magát. Gyerekkora óta nem sírt; azóta, hogy egyszer felhorzsolta a térdét, és az apja rászólt: „A férfiak nem bőgnek.” Most mégis ott állt, és folytak a könnyei. Nem bánatból. Nem önsajnálatból. Valami egészen más szakadt fel benne. Mert hirtelen megértette: itt van minden. A szeretet, amelyet annyi helyen keresett, de nem talált. A gyerekek, akiket számon kért a sorstól, de sosem kapott meg úgy, ahogy akarta. Az értelem, amelyről azt hitte, végleg elveszett.
Mindig is itt volt. Csak ő nem vette észre.
Azóta Gábor minden hétvégén eljár a gyermekotthonba.
Megjavította a kerítést. Rendbe hozta a hintát. Padokat ácsolt, homokozót készített, kosárpalánkot szerelt a falra. A gyerekek Gábor bácsinak hívják, és amint az autója befordul a kapuhoz, rohannak elé. Ő édességet, gyümölcsöt, mesekönyveket hoz nekik. Esténként felolvas, a fiúknak megmutatja, hogyan kell fát faragni, szöget beverni, tüzet rakni.
Katalin gyakran nézi őt csendes mosollyal. Kettejük között nincs már szerelem, és nem is lesz. Túl sok év múlt el. De született köztük valami más: mélyebb, mint a régi vonzalom, szilárdabb, mint sok házasság. Olyanok voltak, mint egy kettétört csésze darabjai, amelyek külön-külön is megteltek élettel.
Márkot és Nórát többé nem hívogatja. Nem haragból. Egyszerűen elengedte őket. Rájött, hogy szeretetet követelni nem lehet. Azt csak adni lehet. És ha az ember adja, egyszer visszatalál hozzá — olykor egészen váratlan irányból.
Néha, amikor Gábor végigmegy a gyermekotthon folyosóján, Júlia utána szalad, és belekapaszkodik a kezébe.
— Gábor bácsi, holnap is jössz?
— Jövök — feleli.
— Igazán? Egészen biztosan?
— Egészen biztosan.
A kislány ilyenkor komolyan bólint, mintha valami fontos felnőttdöntést hagyna jóvá, aztán már szalad is tovább.
Gábor pedig ott marad, és nézi, ahogy eltűnik a folyosó végén. Közben arra gondol: ezért érdemes volt élni. Ez az, ami valódi. Egyszerű, tiszta, megvásárolhatatlan. Amit nem lehet kikövetelni, kiérdemelni vagy birtokolni. Csak ajándékba kapni — ha az ember maga is kész adni.
Katalin kilép mellé a tornácra. Egymás mellett állnak, és figyelik, ahogy a gyerekek a homokozóban játszanak.
— Tudod, Gábor — szólal meg az asszony —, én semmit sem bánok. Ha akkor másként alakul az életünk, talán lett volna két-három saját gyerekem. Így viszont van húsz. És most már neked is ugyanennyi.
— Több — mondja Gábor halkan. — Nekünk van húsz. Közösen.
Katalin ránéz. A tekintetében ugyanaz a nyugodt, szelíd bölcsesség él, mint harminc évvel ezelőtt. Ugyanaz a jóság. És Gábor megérti: ez az asszony mindig erősebb volt nála. Mindig. Csak ő vak volt hozzá. El kellett veszítenie mindent, hogy végre lásson.
A homokozóban Júlia süteményformákat nyomkod a nedves homokba, és halkan dúdol magának. A gyermekotthon fölött felhők úsznak. Valahol kutya ugat. A régi hinta nyikordul, mert Mátyás olyan magasra lendül rajta, mintha az eget akarná elérni.
És Gábor úgy érzi, hosszú idő után végre minden a helyére került.