Az én vérem. Értük hajtottam magam egész életemben. Mindent miattuk csináltam. Két munkahelyen dolgoztam, a házba mindig azt vittem, ami a legjobb volt, az utolsó forintot is a taníttatásukra, az esküvőjükre, a lakásukra tettem félre. És most…
Körbenézett az elnémult házban. A konyhában mosatlan tányérok álltak. A szobák sarkaiban por ült. Nem nyit rá senki. Nem csörren meg a telefon. Senkinek sem hiányzik.
Ekkor jutott eszébe Katalin.
Nem őrizte tisztán az emlékezetében, inkább csak elmosódott képek maradtak róla. Halk szavú volt, szelíd, szürke szemű, puha kezű asszony. Látta maga előtt, ahogy annak idején elment, egyetlen táskával. Nem kiabált, nem vádaskodott, még szemrehányást sem tett. Ő pedig akkor azt mondta neki: „Ne haragudj rám”, és közben meg volt győződve róla, hogy helyesen dönt.
Most azonban hirtelen tudni akarta, mi lett vele. Él-e még ugyanott? Van-e valakije? Mivé lett az élete? Semmit sem tudott róla. Harminc év alatt egyetlen hír sem jutott el hozzá. Valaki a faluból egyszer elejtette, hogy mintha látták volna a fővárosban, és gyerekekkel dolgozik valahol. Ennyi volt minden.
Gábor keresni kezdte. Régi ismerősöket hívott fel, olyan embereket, akikkel évtizedek óta nem beszélt. Végül egy férfi, akivel valaha együtt dolgozott a fűrésztelepen, adott neki egy telefonszámot. Azt mondta, a felesége húga valamilyen munkaügyben találkozott egyszer Katalinnal. Gábor egy újság letépett szélére írta fel a számot. Sokáig bámulta a girbegurba számjegyeket. Nem merte tárcsázni.
Aztán mégis megtette.
Egy csengés. Aztán még egy. Harmadik. Negyedik. Már majdnem letette, amikor a vonal túlsó végén megszólalt valaki.
— Halló?
A hang ugyanaz volt. Pontosan ugyanaz. Lágy, nyugodt, ismerős. Harminc év eltelt, és mintha a hangjából semmit sem vitt volna el az idő.
— Katalin — mondta Gábor, aztán elakadt. — Én vagyok az. Gábor.
Csend lett. Hosszú, súlyos csend.
— Szervusz, Gábor — felelte végül az asszony.
Nem volt a hangjában sem keserűség, sem öröm. Csak felismerés. Mintha nem évtizedek, hanem csupán egyetlen nap telt volna el azóta, hogy utoljára beszéltek.
— Hogy vagy? — kérdezte Gábor sután. — Csak… eszembe jutottál… ennyi év után…
— Jól vagyok — mondta Katalin. — Dolgozom. Nincs okom panaszra.
És abban a pillanatban Gábor meghallotta a háttérzajt. Gyereknevetés szűrődött át a telefonon. Apró hangok, futkosás, élénk zsivaj. Valaki felkiáltott:
— Katalin néni, lehet még egy kicsit?
Egy vékonyabb hang pedig rögtön utána kérte:
— Ugye olvasol nekünk mesét?
Gábornak összeszorult a torka.
— Te… hol vagy most? — kérdezte halkan.
— Egy gyermekotthonban — válaszolta Katalin. — Nevelőként dolgozom itt. Már több mint húsz éve.
— És… a gyerekek?
— Igen, a gyerekek — mondta az asszony, majd csendesebben hozzátette: — Sok van belőlük, Gábor. Nagyon sok.
Gábor a kagylót szorította, és úgy érezte, valami kemény gombóc akadt meg a nyelőcsövében. Szeretett volna beszélni. Valami fontosat mondani, valami olyat, ami megmagyarázza az egész életét: a döntéseit, a hibáit, a mostani ürességet. De egyetlen megfelelő szó sem jutott eszébe.
— Katalin — préselte ki végül magából. — Te… boldog vagy?
Az asszony nem válaszolt azonnal.
— Tudod, Gábor — kezdte lassan —, régen azt hittem, Isten büntetésből nem adott nekem saját gyereket. Aztán idővel megértettem, hogy adott. Csak nem úgy, ahogy másoknak. Másképp. Itt van például Mátyás. Ötéves, lemondtak róla, a szülei alkoholisták. Engem hív anyának. És itt van Júlia, hároméves. Egy cipősdobozban hagyták az ajtó előtt. Azóta nevelem. Meg Gábor is, a névrokonod. Tizennégy éves volt, nehéz természetű kamasz, három otthont megjárt, sehol sem bírtak vele. Nekem sikerült elérnem hozzá. Most technikumba jár. Minden hétvégén bejön hozzám.
Ahogy beszélt, a hangja lassan felmelegedett. Gábor hallotta benne a ragaszkodást. Hallotta, hogy Katalin szeret. Hogy szükség van rá. Hogy az élete nem üres, hanem tele van.
— Igen, Gábor — mondta végül. — Boldog vagyok. Nagyon is. És te?
Gábor hallgatott. Nem volt mit felelnie. Volt háza. Voltak gyerekei. Voltak unokái. És valójában mindebből semmije sem maradt. Katalin azoknak a gyerekeknek adta oda a benne felgyűlt, el nem pazarolt szeretetet, akiket mások eldobtak, és így lett anyja tucatnyi életnek. Ő pedig a saját vérétől követelt szeretetet, és végül üres kézzel maradt.
— Bocsáss meg, Katalin — mondta alig hallhatóan. — Mindenért. Hogy elhagytalak. Hogy akkor nem értettem semmit. Ostoba voltam.
— Isten megbocsát — felelte az asszony. — Én pedig már régen megbocsátottam.
Nem volt a hangjában erőlködés, sem remegés. Gábor megérezte, hogy igazat mond. Katalin valóban megbocsátott. Régen. Nem azért, mert ő rászolgált volna, hanem mert az asszonynak nem volt szüksége arra, hogy sérelmet cipeljen magában. Annyi szeretet töltötte ki, hogy a haragnak egyszerűen nem maradt hely.
— Tudod mit? — szólalt meg hirtelen Katalin. — Gyere el hozzánk. Itt mindig kell egy pár dolgos kéz. A kerítés megdőlt, a hinta eltört, és a gyerekeknek jólesne, ha lenne körülöttük egy férfi, aki megjavít ezt-azt. Eljössz?
Gábor szemét csípni kezdte a könny.
— Elmegyek — mondta. — Mindenképpen elmegyek.