Ott volt a lázas kicsik ágya mellett virrasztva, hajnalig tartó, bizalmas beszélgetésekben, vasárnapi süteménysütésben, lefekvés előtti halk altatókban. Saját gyermeke végül nem született, mégis úgy alakult, hogy rengeteg gyereke lett. Sokkal több, mint amennyiről valaha álmodni mert volna.
Mindegyiküket név szerint ismerte. Fejben tartotta a születésnapokat, tudta, ki mit szeret enni, ki retteg a vihartól, ki sír fel éjszakánként álmában. Gallérokat igazított, orrokat törölt, verekedőket választott szét, és szülői értekezleteken ült, amelyekből neki olykor húsz is jutott egyetlen évben. Anyává vált azok számára, akik mellől hiányzott az anya. És soha, egyetlen pillanatig sem bánta meg.
Gábor fél évvel a válás után újra megnősült.
Az asszonyt Erikának hívták. Fiatal volt, erős alkatú, nevetős természetű, szinte mindenben az ellentéte a csendes, befelé figyelő Katalinnak. A szomszéd járásból került a faluba, a helyi boltban dolgozott eladóként. Egy falusi klubban rendezett táncmulatságon ismerkedtek meg. Két hónap múlva lakodalmat tartottak, egy évvel később pedig megszületett az első gyermekük. Fiú lett. Márk.
Gábor majd kicsattant a boldogságtól. Karjában hordozta a fiát, bádogkádacskában fürdette, büszkén tologatta a babakocsit a falusi utcán, kihúzott mellkassal, fontoskodva, mint aki végre megkapta, amire mindig várt. A szomszédok mosolyogva szóltak utána: „Na, Gábor, csak eljött a te időd is! Most már minden úgy van, ahogy lennie kell!” Ő pedig bólogatott, és szélesen visszamosolygott.
Három év elteltével kislányuk született. Nóra. Gábor ettől kezdve két gyerekkel járta a világot: egy fiúval és egy lánnyal, pontosan úgy, ahogyan valaha elképzelte. A ház megtelt zsivajjal, sírással, nevetéssel, kiabálással, pelenkákkal és játékokkal. Hintát ácsolt nekik az udvaron, télen szánkón húzta őket, nyaranta pedig a folyópartra vitte, hogy megtanítsa őket horgászni.
Katalinra nem gondolt. Illetve csak nagyon ritkán. Néha, egészen váratlanul átfutott rajta egy halvány kérdés: vajon mi lehet vele? De az ilyen gondolatokat gyorsan elhessegette. Neki már másik élete volt. Valódinak, teljesnek, beteljesültnek érezte.
Az évek közben észrevétlenül teltek. A gyerekek felnőttek. Márk befejezte az iskolát, aztán Budapestre ment, egyetemre felvételizni. Három évvel később Nóra is követte. Mindketten diplomát szereztek, munkát találtak. Márkból egy cégnél lett menedzser, Nóra könyvelőként helyezkedett el. Később mindketten megházasodtak, és saját gyermekeik születtek.
Gábor a faluban maradt. Erika addigra már elhagyta: nem bírta tovább a vidéki életet, és a nővéréhez költözött Szegedre. Így Gábor egyedül maradt a nagy, faragott ablakkeretes házban. Azt hitte, a gyerekei majd jönnek. Meglátogatják. Felhívják. Érdeklődnek felőle.
De a gyerekek nem jöttek, és nem is telefonáltak.
Eleinte nem értette. Azzal nyugtatta magát, hogy biztosan sok a dolguk, munka, család, gyerekek, rohanás. Csakhogy múltak a hónapok, és a telefon továbbra is hallgatott. Ha ő hívta Márkot, a fia vagy kinyomta, vagy sietve csak ennyit mondott: „Apa, most nem jó, dolgom van. Majd visszahívlak.” Aztán sosem hívta vissza. Nóra gyakrabban felvette, de azok a beszélgetések üresek voltak: időjárásról, egészségről, „hogy vagytok”, „minden rendben”. Gábor érezte, hogy valami megváltozott. Valami eltűnt közülük. Mintha egy régi, láthatatlan szál egyszer csak elszakadt volna.
Egy nap aztán nem bírta tovább, és váratlanul elutazott Márkhoz. Nem szólt előre. Hosszú órákig zötykölődött a buszon, utána még helyi járatra is át kellett szállnia. Végül megtalálta a házat: új építésű, sokemeletes tömb volt egy friss városrészben. Felment az emeletre, és becsengetett.
Az ajtót a menye nyitotta ki. Meglepetten nézett rá, sőt mintha egy kicsit meg is rémült volna.
– Jaj, Gábor bácsi… Márk nem mondta, hogy jönni tetszik.
– Csak erre jártam – felelte zavartan. – Gondoltam, benézek hozzátok.
Bevezette a konyhába. Az unokák, egy kisfiú és egy kislány, tabletek fölé görnyedve ültek, alig emelték fel a fejüket. Márk csak fél óra múlva került elő. Visszafogottan köszönt, majd leült vele szemben.
– Hogy vagy, apa?
– Megvagyok. Gondoltam, meglátogatlak benneteket.
– Kár volt csak így beállítani. Szólni kellett volna. Programunk van.
Gábor ott ült egy idegennek érzett konyhában, idegen csészéből itta a teát, és pontosan tudta: ő itt fölösleges. Nem tartozik ide. Eltűrik, de nem várták. Még aznap este hazautazott. Végig az ablakon bámult a buszban, és egy szót sem szólt. Odabent valami lassan, recsegve szakadozott benne, akár egy elöregedett kötél.
Később volt még egy beszélgetésük telefonon. Gábor Márk születésnapján hívta fel a fiát, hogy felköszöntse. Márk száraz hangon válaszolt, aztán egyszer csak kimondta:
– Apa, ne haragudj, de kérlek, ne hívogass minket annyit. Nekünk megvan a saját életünk. A gondjaiddal… valahogy boldogulj egyedül. Ne vedd rossz néven.
Gábor nem vette rossz néven. Legalábbis nem mondta. Letette a telefont, és sokáig mozdulatlanul ült a csendben. Ősz volt. Az ablakon túl eső verte az udvart. A ház üresen kongott, a kályhába sem gyújtott be senki. A falon fényképek sorakoztak: a gyerekek iskolásként, a gyerekek a folyóparton, a gyerekek lufikkal a kezükben. Ismerős arcok. Idegen emberek.
Csak ült, és egyre ugyanaz járt a fejében: Márk. Nóra. Az én gyerekeim.