Fiatalon házasodtak össze: Gábor huszonhárom éves volt, Katalin mindössze huszonegy. Falun ez akkoriban természetesnek számított: ha a férfi letudta a katonaságot, ideje volt asszonyt hozni a házhoz. Gábornak volt hová vinnie a feleségét, mert a szülei után rámaradt egy rendes, erős ház, magas alapra építve, faragott ablakkeretekkel. A közeli fűrésztelepen dolgozott, és nem is keresett rosszul. Katalin a községházán kapott állást: iratokat rendezett, igazolásokat állított ki, hivatalos papírokkal bajlódott.
Békésen éltek, nagy veszekedések nélkül. Esténként kiültek a tornácra, nézték, ahogy a nap lebukik a folyó mögött, és közben a jövőről beszélgettek. A legfontosabb tervük a gyerek volt. Kettő, de ha lehet, inkább három. Egy fiú és egy lány. Vagy két fiú és egy kislány. Gábor ünnepekkor, amikor megivott egy-két pohárral, gyakran mondogatta:
– Gyerek nélkül a család nem is igazi család. Olyan, mint az ablak nélküli ház. Ugyan kinek kellene?
Katalin ilyenkor mosolygott, és csendben hallgatta. Ő maga is vágyott arra a kicsi, meleg, illatos babára, rózsaszín talpacskákkal. Fejben már neveket is választott: ha fiú lesz, Martin, ha lány, Lilla. A boltban nézegette a pelenkákat, a kis ingecskéket, sőt már a kiságyakat is kinézte magának.
Csakhogy telt az idő, és nem történt semmi.
Eleinte nem estek kétségbe. Előfordul, gondolták, nem mindenkinek sikerül azonnal. Később azonban a remény mellé aggodalom költözött. Végül Katalin felutazott Budapestre, orvosokhoz. Alaposan kivizsgálták: vérvételek, ultrahang, mindenféle vizsgálat követte egymást. Aztán egy szemüveges, idősebb doktornő olyan nyugodt hangon közölte vele az ítéletet, mintha csak az időjárásról beszélne:
– Katalin, sajnos elsődleges meddőségről van szó. Veleszületett rendellenesség. Ezen nem tudunk változtatni.
Katalin később is tisztán emlékezett arra, ahogy a kórház folyosóján ült, és egyetlen pontra meredt. A falat zöld olajfesték borította, a széleken már felpattogzott, hámlott. Azt nézte, és arra gondolt: „Mindjárt megreped, és minden összeomlik.” A fal nem repedt meg. De az ő élete akkor mégis darabokra hullott.
Amikor hazatért, nem volt önmaga. Gábor az ajtóban várta, az arcát fürkészte.
– Na? Mit mondtak?
Katalin elmondta. A férfi leült a hokedlire, és sokáig egy szót sem szólt. Aztán felállt, kiment az udvarra, és egyik cigarettát szívta a másik után. Mire visszajött, az arca kifejezéstelenné dermedt.
– Akkor így lesz – mondta végül. – Kezeltetni fogunk. Kerítek pénzt. Találunk másik orvost is.
Próbálkoztak is. Elmentek javasasszonyokhoz, gyógyteákat ittak, templomról templomra jártak, gyertyát gyújtottak. Katalin könyörgött Istenhez, olyan buzgón, hogy estére belesajdult a térde. De semmi sem változott.
Egy év múlva Gábor már egészen más ember lett. Zárkózottá vált, könnyen ingerült lett. Vacsora közben csak a tányérját bámulta. Ha kérdezték, röviden, kelletlenül válaszolt. Éjszakánként forgolódott, nem jött álom a szemére. Egy reggel aztán leült Katalinnal szemben, és kimondta:
– Kati, én ezt nem bírom tovább.
– Mit nem bírsz?
– Ezt az egészet. Gyerek nélkül. Értsd meg, nekem kell az utód. A nevem, a vérem. Valaki, akire majd a házat hagyhatom. Különben mi értelme van? Kinek hajtok én azon a fűrésztelepen?
Katalin csak nézte. Hallgatott. Gombóc szorította a torkát, de nem sírt.
– Te ebben… nem vagy hibás – folytatta Gábor, és közben félrenézett. – Tudom én. Betegség. De akkor sem megy. Ne haragudj.
– Válni akarsz? – kérdezte Katalin halkan.
A férfi bólintott. Szótlanul. A padlót bámulva.
És Katalin elment.
Fél óra alatt összepakolt egy táskába. Csendben, könnyek és szemrehányások nélkül. Beletette a ruháit, a cipőit, az édesanyjától örökölt ékszeres dobozt: fülbevalókat, egy gyűrűt, egy brossot. Gábor az ablaknál állt, háttal neki, meg sem fordult. Csak akkor szólalt meg, amikor Katalin már az ajtóban volt.
– Azért… ne gyűlölj. Tényleg nem tudok másképp tenni.
Katalin nem válaszolt.
Felszállt a járási központba tartó buszra, onnan pedig vonattal ment tovább Budapestre. Az ablakon át nézte az elsuhanó erdősávokat, a ritkán felbukkanó falvakat, a szürke eget. Odabent nem érzett fájdalmat. Inkább ürességet. Olyan ürességet, mint egy házban, amelyből kihordták az összes bútort.
Budapesten senkije sem volt. Mégis megkapaszkodott. Először munkásszállón lakott, később egy idős asszonytól bérelt szobát. Dolgozni kezdett: eleinte kórházi segédápolóként, majd egy gyermekotthonban dajkaként. Később levelezőn elvégezte a nevelői képzést, és végül ott is maradt.
A gyermekotthon régi, még az államszocializmus idején emelt épület volt, de barátságos. A gyerekek sokfélék voltak: akadt köztük elhagyott csecsemő, árva, és olyan is, akit veszélyeztetett családból emeltek ki. Némelyik félénken hallgatott, másik fékezhetetlen csibésznek mutatta magát. Egyvalamire azonban mindannyian egyformán vágytak: hogy szeressék őket. Katalin pedig szerette őket, és lassan mindent nekik adott, amije csak volt, még az éjszakai ügyeletek fáradtságát is.