Lilla a konyhaablak előtt állt, ujjai olyan erővel markolták az ablakpárkány szélét, hogy az ízületei egészen kifehéredtek. A nappaliból Erzsébet asszony hangja szűrődött át hozzá; nem volt hangos, inkább halk, de éppen ettől hatott még mérgezőbbnek.
– Úgy van, fiam! Mutasd meg a feleségednek, hol a helye! Ne kotyogjon bele mindenbe!
A mondatok úgy csaptak Lillába, mintha forró vízzel öntötték volna le. Lassan megfordult, és az ajtónyíláson át a férjére nézett. Gergő sápadtan, tanácstalanul állt, tekintete ide-oda járt az anyja és a felesége között. Egyetlen szót sem szólt. Ez a némaság pedig Lillának sokkal jobban fájt, mintha bármi csúnyát mondott volna.
A kezében lévő csészét óvatosan letette az asztalra. Olyan lassan mozdult, mintha attól félne, hogy egyetlen hirtelen mozdulat elég lenne ahhoz, hogy elveszítse az önuralmát, és a porcelánt teljes erőből a padlóhoz vágja. Aztán megfordult, kilépett a konyhából, nem nézett sem az anyósára, sem a férjére, és bezárkózott a szobába.
Azt még nem tudta, mi következik ezután. Egyvalamiben azonban abban a pillanatban végleg biztos lett: ez az asszony tőle többé egyetlen forintnyi segítséget sem kap. Akkor sem, ha Gergő százszor könyörög érte.
Pedig az egész látogatás sokkal nyugodtabban, szinte hétköznapi módon indult.
Erzsébet asszony szombaton érkezett hozzájuk vendégségbe. Hozott egy üveg lekvárt, meg egy süteményt is, amit még otthon sütött. Régi berögződése volt, hogy a fiatalokhoz nem illik üres kézzel menni, akkor sem, ha azoknak már rég saját háztartásuk van, tele hűtővel és kamrával. Lilla megköszönte a süteményt, feltette a vizet teának, tányérokra rendezte a falatokat, és igyekezett olyan kedves háziasszony lenni, amilyen mindig is próbált lenni. Az anyósával való viszonya sosem volt igazán meleg, de elviselhetőnek mondható: nem vesztek össze, egyszerűen tartották a három lépés távolságot, udvarias mosollyal beszélgettek az időjárásról, az egészségről és hasonló semmiségekről.
Az asztalnál is jelentéktelen témákról folyt a szó. Erzsébet asszony mesélt a szomszédainál zajló felújításról, panaszkodott, hogy a bolti árak megint megugrottak, aztán szóba hozott valami távoli rokont is, aki végre férjhez ment. Lilla félig figyelt csak, közben újabb szelet süteményt kínált az anyósának, és időnként bólintott. Gergő sem nagyon vett részt a társalgásban; a munkahét után láthatóan kimerült volt, csendben ült, és apró kortyokban itta a teáját.
Aztán Erzsébet asszony úgy szólalt meg, mintha csak mellékesen jutott volna eszébe valami:
– Gergőkém, beszélnem kellene veled. Komoly dologról.
Gergő válla abban a pillanatban megfeszült. Ismerte ezt a hangot. Az anyja mindig így kezdte, amikor pénzt akart kérni.
– Mi történt, anya?
– Semmi különös – felelte az asszony, és elkapta a tekintetét, mintha a terítő mintája hirtelen rendkívül érdekes lenne. – Csak megint megszorultam egy kicsit. A nyugdíjam kevés, a kiadások meg egyre nőnek. A lakást is fizetni kell, a gyógyszerek is drágák… Segíthetnél, fiam, ugye? Te vagy az egyetlenem, rajtad kívül nincs kihez fordulnom.
Gergő nagyot sóhajtott, és végighúzta a tenyerét az arcán.
– Anya, hidd el, szívesen segítenék. Tényleg. De most nálam is gondok vannak a munkahelyen. A prémiumot teljesen megvágták, csak az alapfizetés maradt, közben meg minden ára felment. Mi is alig tudjuk kihúzni hónapról hónapra.
– Hogyhogy? – Erzsébet asszony hangja panaszosra váltott. – Régebben azért egészen rendesen kerestél, nem?
– Régebben igen. Most viszont átszervezés van a cégnél. Mindenkinek csökkentették a juttatásait, néhány embert el is küldtek. Én még örülhetek, hogy egyáltalán maradhattam. De a pénz érezhetően kevesebb lett.
Lilla addig szó nélkül hallgatta a beszélgetést. Látta Gergőn, mennyire kellemetlenül érzi magát, és mennyire nehéz neki nemet mondani. Ezért végül úgy döntött, mellé áll.
– Erzsébet asszony, nekem ugyan nemrég emelték a fizetésemet, de ettől még minden hónapban számolgatnunk kell. A lakáshitel, a rezsi, az élelmiszer… minden drágul. Igyekszünk talpon maradni, de szabadon elkölthető pénzünk tényleg alig marad.
Nyugodtan mondta, nem támadóan, nem szemrehányással. Egyszerű tényként közölte, abban a reményben, hogy az anyósa megérti a helyzetet: Gergő nem azért nem segít, mert sajnálja tőle a pénzt, hanem mert valóban nehéz időszakon mennek keresztül.
Erzsébet asszony azonban egészen másként hallotta ezeket a szavakat. Az arca előbb megmerevedett, majd lassan vörösre gyúlt.
– Ó, szóval így állunk – sziszegte. – Akkor most már a menyem parancsol ebben a házban, ő dönti el, kinek mennyi jár. Én meg ezek szerint senki vagyok. Nem az édesanyád, csak valami távoli idegen.
– Anya, ilyet senki sem mondott – próbált közbeszólni Gergő.