Márk nem volt jelen a teremben; Eszter bébiszitterre bízta, hogy a gyereknek ne kelljen végignéznie mindezt.
Gábor a válaszadói oldalnál foglalt helyet. Erika asszony a hallgatóság számára fenntartott padsorba ült le, karját látványosan összefonta a mellkasa előtt, és olyan pillantásokat lövellt Eszter felé, mintha puszta tekintetével akarná porrá égetni.
A jegyző felolvasta a bíróság összetételét. A bíró, egy idősödő, ősz hajú asszony, akinek haját feszes kontyba tűzték, elfoglalta a helyét az emelvényen, majd megigazította a szemüvegét.
– A bíróság tárgyalja Szabó Eszter felperes keresetét Szabó Gábor alperes ellen házasság felbontása, a kiskorú Márk lakóhelyének meghatározása és tartásdíj megállapítása iránt. Ezzel együtt sor kerül Kovács Lajos viszontkeresetének elbírálására is, amely kölcsönszerződésből eredő tartozás behajtására irányul. Felperes, öné a szó.
Eszter felállt. Hangja nem remegett, amikor ismertette a keresetét. Nem beszélt hosszan, mégis minden mondata pontosan a helyére került. Elmondta, hogy a házasságuk helyrehozhatatlanul megromlott, az együttélés folytatása lehetetlenné vált, mert Gábor rendszeresen megalázta, lelki nyomás alatt tartotta, és fizikai erőszakot is alkalmazott vele szemben. Kiemelte, hogy a gyermek erősen kötődik az anyjához, még anyatejes, az apa lakásában pedig a legalapvetőbb feltételek sincsenek meg ahhoz, hogy egy kisgyermek ott élhessen.
Gábor hallgatta, és érezte, ahogy belül egyre forróbbra hevül benne a düh. Amikor a bíró neki adta meg a szót, felpattant a székről, és szinte kiabálva kezdett beszélni.
– Tisztelt bíróság, ez az egész hazugság! Semmiféle erőszak nem történt! Normális családként éltünk, ő egyszerűen megsértődött egy hétköznapi veszekedés miatt, és bosszút akar állni rajtam. Kipakolta a lakásomat, elvitte a bútorokat, a gépeket, még a szerelvényeket is! Egy fillér nélkül hagyott! Most pedig a fiamat is el akarja venni tőlem! Én vagyok az apja, van lakásom, tulajdonom, bejelentett lakcímem, el tudom tartani a gyereket. Neki meg semmije sincs, csak az apja háza!
Eszter ügyvédnője engedélyt kért, hogy kérdéseket tehessen fel. A bíró bólintott, mire az ügyvéd Gábor felé fordult.
– Kérem, mondja meg, Gábor, jelenleg milyen állapotban van az ön lakása?
Gábor egy pillanatra elbizonytalanodott, majd kelletlenül válaszolt.
– Hát… üres. Mert ő mindent elvitt belőle.
– Tehát a lakásban nincs bútor, nincs háztartási gép, hiányzik a padlóburkolat, nincsenek beltéri ajtók, nincsenek lámpatestek, és a vizesblokkok sem használhatók?
– Igen, mert mindent ellopott! – csattant fel Gábor. – Ő tehet róla!
Az ügyvédnő ekkor néhány lapot nyújtott át a bírónak.
– Kérem a bíróságot, hogy csatolja az iratokhoz a lakásügyi szakértő véleményét. A gyámhatóság megkeresésére készült helyszíni szemle alapján az alperes lakása kiskorú gyermek elhelyezésére alkalmatlan. A szakvélemény szerint az ingatlanban nincs megfelelő fűtés, a vízellátás nem működik, az elektromos vezetékek egy részét megbontották, a padló fel van szedve. Emellett a helyiségben magas páratartalmat és penészesedést is rögzítettek.
Erika asszony nem bírta tovább csendben.
– Hát ő tette tönkre az egészet! Nem látják? Szándékosan ilyen állapotba hozta a lakást, hogy megszégyenítse a fiamat!
A bíró határozottan megkocogtatta a ceruzájával az asztalt.
– Asszonyom, figyelmeztetem. Még egy közbeszólás, és kivezettetem a teremből.
Erika elhallgatott, de a tekintetét továbbra sem vette le Eszterről. Úgy nézett rá, mintha minden baj forrását benne látná.
Az ügyvédnő azonban már a következő bizonyítéknál tartott.
– Tisztelt bíróság, rendelkezésünkre áll egy hangfelvétel, amelyet a felperes azon a reggelen készített, amikor elhatározta, hogy elhagyja a férjét. A felvétel mobiltelefon diktafonjával készült, kizárólag azért, hogy a fenyegető kijelentéseket rögzítse. Kérem, engedélyezzék a lejátszását.
A teremben egyszerre teljes csend lett. Az ügyvédnő bekapcsolt egy kis hordozható hangszórót. A következő pillanatban Gábor hangja töltötte be a helyiséget. A felvétel kissé torzította, mégis félreismerhetetlen volt az ingerült, durva hangsúly:
„Süket lettél attól, hogy otthon ülsz a gyerekkel? Hányszor mondjam, szedd le azt a tűzhelyről! … Nem érdekel, hogy mire nincs időd. Én hozom ide a pénzt. Én tartalak el titeket. Úgyhogy légy szíves, dolgozz meg érte. És ne vágj ilyen képet. Az én négyzetmétereim, az én szabályaim. Ha nem tetszik, fogd a cuccodat, és menj vissza apucihoz.”
Az utolsó mondat különösen élesen csattant a teremben, mintha még a falak is visszaverték volna. Gábor megmerevedett. Felismerte önmagát: a hangját, a hangsúlyt, azt a dühös morgást, amellyel akkor beszélt. Emlékezett arra a reggelre, de eszébe sem jutott, hogy Eszter képes volt felvenni.
– Ez provokáció! – kiáltotta. – Szándékosan felhúzott! Nem fenyegettem meg, csak ideges voltam!
A bíró a szemüvege fölött nézett rá.
– Alperes, nyugodjon meg. A bíróság meghallgatta a felvételt. Folytassa, képviselő asszony.
Az ügyvédnő biccentett.
– A felvételen túl rendelkezésünkre állnak a szemközti lakásban élő szomszédok vallomásai is. Ők megerősítették, hogy azon a napon hangos kiabálást és gyermeksírást hallottak. Továbbá csatoltunk egy orvosi igazolást is a sürgősségi ellátásról, ahová a felperes két nappal az eset után fordult. Az orvosi iratban rögzítették a bal vállán található véraláfutásokat.
Gábor kinyitotta a száját, de nem talált szavakat. Nagyon is emlékezett rá, hogyan ragadta meg Eszter vállát, hogyan szorultak az ujjai a húsába. Arra viszont nem számított, hogy a nő elmegy orvoshoz, és papírt szerez róla.
Erika ismét fel akart pattanni, de a bíró felemelte a kezét. Ennyi elég volt ahhoz, hogy visszahuppanjon a helyére.
– Alperes – fordult ezután közvetlenül Gáborhoz a bíró –, rendelkezik állandó jövedelemmel?
– Én… most átmenetileg nem dolgozom. De keresek munkát.
– Miből kívánja eltartani a gyermeket?
– Eladom a lakást! Van ingatlanom! – vágta rá Gábor.
– Azt a lakást, amelyet lakhatásra alkalmatlannak minősítettek – jegyezte meg halkan Eszter ügyvédje.
A bíró rövid időre visszavonult a tanácskozó szobába. Negyedóra sem telt el, amikor visszatért, és felolvasta a határozatot.
A bíróság kimondta Szabó Gábor és Szabó Eszter házasságának felbontását. A kiskorú Márk lakóhelyét az édesanyánál határozta meg. Gábort havi tartásdíj fizetésére kötelezte, amelynek összege a gyermek után irányadó létminimum másfélszeresének felelt meg, a kereset benyújtásának napjától számítva. Emellett helyt adott Kovács Lajos követelésének is, és kötelezte Gábort a kölcsönszerződésből eredő tartozás, kamatok és perköltségek megfizetésére, összesen mintegy 2 080 000 forint összegben.
Gábor az asztal szélébe kapaszkodva ült. A tartásdíj összege önmagában is súlyos teher volt, de a milliós tartozás végképp letaglózta. Nem volt munkája. Nem volt autója. Nem volt megtakarítása. Mindössze egy lepusztított betonodú maradt neki, benne azzal az átkozott, csöpögő csappal.
– Ez önkény – suttogta Erika, de a hangjából már hiányzott a korábbi harciasság.
Amikor kiléptek a teremből, Eszter egy pillanatra megállt Gábor mellett. Nem volt benne káröröm. Nem mosolygott diadalittasan. Csak nyugodtan nézett rá, és csendesen ennyit mondott:
– Nem akartam, hogy idáig fajuljon. De ezt te intézted így.
Gábor nem felelt. A falat bámulta, és hallgatott.
Két héttel később meghirdette a lakást eladásra.
Az ingatlanos, aki kijött felmérni az állapotát, már az első körbejárás után csak a fejét csóválta. Azt mondta, ilyen lakást piaci áron eladni lehetetlen. Az érdeklődők, akik megjelentek a megtekintéseken, szinte visszahőköltek a csupasz falaktól, a kilógó vezetékektől és a dohos, nyirkos szagtól. Az egyik vevőjelölt a fürdőszobában állva megkérdezte:
– Innen mégis honnan csöpög a víz? Hiszen a csövek sincsenek rendesen bekötve.
Gábor nem magyarázkodott. Nem érdekelte már semmi, csak szabadulni akart ettől a helytől.
Végül egy építőipari brigád vette meg, akik kifejezetten teljesen lelakott, felújításra váró ingatlanok felvásárlásával foglalkoztak. Az általuk kínált összeg három és félszer kevesebb volt, mint amit egy normális állapotú lakásért kapni lehetett volna. Gábor elfogadta. Nem volt választása.
Miután kifizette Lajos felé a tartozását, alig valamivel több mint négyszázezer forintja maradt. Ez az összeg éppen elég volt egy városszéli, apró garzon első havi bérleti díjára, valamint néhány olcsó összecsukható ágyra.
Erika beköltözött hozzá. A lakás olyan kicsi volt, hogy mindketten ugyanabban a helyiségben aludtak. Esténként az asszony zsörtölődött, hogy egy semmirekellő fruska miatt elveszítette az unokáját, és még a nyugodt öregkorának is lőttek, mert a pénz most már tartásdíjra és albérletre megy el.
Gábor használt autókat árusító kereskedésben kapott állást. A fizetése jutalékos volt, és amit megkeresett, annak jelentős részét azonnal elvitték a levonások. Egyik fizetéstől a másikig élt. Esténként, amikor lefeküdt, gyakran ugyanarra gondolt: milyen elképesztő gyorsasággal omlott össze körülötte minden, amit korábban az életének hitt.
Eltelt egy hónap.
Egy este Gábor a garzon parányi konyhasarkában ült, és teát ivott egy megrepedt bögréből, amikor üzenet érkezett a telefonjára. Eszter küldte. Megnyitotta.
Egy rövid videó indult el.
A felvételen világos, barátságos gyerekszoba látszott. A tapétán apró mackók sorakoztak, a padlón puha szőnyeg terült el. Ott ült rajta Márk, Gábor fia. Dundi kis lábán mókás rugdalózó feszült, világos haja kócosan meredezett. A kisfiú a kiságy szélébe kapaszkodott, aztán egyszer csak elengedte. Három bizonytalan lépést tett előre, majd lehuppant a fenekére, és boldogan felkacagott.
A kamera mögül Eszter hangja hallatszott. Nyugodt volt, meleg és boldog.
– Nézd csak, kisfiam. Elindultál. Apád pedig azt hitte, az üres négyzetméterei a legfontosabbak az életben.
A videó véget ért.
Gábor olyan erősen szorította meg a bögrét, hogy az kettérepedt a kezében. A forró tea szétfolyt az asztalon, de észre sem vette. Haragudni akart. Dühös választ akart írni. Sértő, kegyetlen mondatokat akart küldeni Eszternek. Ehelyett hirtelen valami forró és nedves gördült végig az arcán.
Lemaradt róla.
A legfontosabb pillanatról.
A fia első lépéseiről.
Letette a telefont maga elé, és sokáig mozdulatlanul ült, tekintetét egyetlen pontra szegezve.
Ekkor kopogtak az ajtón.
Nem finoman. Élesen, türelmetlenül, követelőzően.
Erika, aki az összecsukható ágyon szendergett, riadtan felkapta a fejét.
– Ki a csuda járkál ilyenkor?
Gábor felállt. Alig érezte a lábát, ahogy az ajtóhoz ment. Kinyitotta.
A küszöbön egy átázott, feldühödött férfi állt régi melegítőben. A kezében valamilyen papírt szorongatott, amelyről vízcseppek hullottak a padlóra.
– Maga Gábor? – mordult rá. – Az a volt tulaj, akié volt az ötödik emeleti lakás?
– Én vagyok. Mi történt?
– Hogy mi történt?! – A férfi megrázta a vizes papírt. – Beomlott a hálószobám plafonja! Egyenesen az ágyra! A gipszkarton átázott, aztán leszakadt. Tudja, miért? Mert a maga régi lakásából egy hónapon át folyt a víz! Valami ócska csap megállás nélkül eresztett, amíg az új tulajok végre el nem zárták a főcsapot. Kihívtam egy kárszakértőt. A kár összege 1 520 000 forint. Itt a költségvetés, itt a szakvélemény. Ki fogja fizetni a javítást, és a nem vagyoni káromat is. Vagy bíróságra viszem az ügyet.
Gábor az ajtóban állt, hallgatta a férfi dühös szavait, és képtelen volt bármit mondani.
A csap.
Az a csöpögő csap.
Ugyanaz, amelyre Eszter már azon a legelső estén figyelmeztette. Felrémlett benne a mondata: „Tegyél alá egy rongyot, különben eláztatod a szomszédokat.” Ő nem tett alá semmit. Akkor sem érdekelte. Más gondja volt. A víz pedig közben csöpögött, nap nap után, beszivárgott a födémbe, és tönkretette valaki más otthonát.
Erika, aki időközben megjelent a fia háta mögött, azonnal közbe akart szólni.
– Nem mi voltunk! Mi már nem is laktunk ott! Menjen az új tulajdonosokhoz, ők a hibásak!
– Az új tulajok akkor vették meg a lakást, amikor az ázás már megtörtént – vágta rá a férfi. – A szivárgás maguk idejében kezdődött. Mindent kiderítettem. Tanúim vannak, akik látták, mikor költöztek el, és hallották a vízcsobogást is. Szóval, Gábor, kezdje összeszedni a pénzt. Egymillió-ötszázhúszezer.
A férfi a kezébe nyomta az átázott költségvetést, aztán sarkon fordult, és elindult lefelé a lépcsőn.
Gábor becsukta az ajtót, majd lassan leguggolt. A papír kicsúszott az ujjai közül, és a linóleumra esett.
– Gáborkám – kezdett jajveszékelni Erika –, ezt nem tudjuk kifizetni! Nincs semmink! Ez is az ő műve, én tudom! Ez is Eszter terve volt!
Gábor nem válaszolt.
A telefon elsötétült kijelzőjét nézte, amelyen egy perccel korábban még a fia tette meg az első lépéseit. És akkor végre megértette: mindent elveszített. Elveszítette a feleségét, a gyermekét, az otthonát, a munkáját, az autóját, a pénzét. Most pedig még más ember tönkrement lakásáért is fizetnie kell – azokért a négyzetméterekért, amelyeket valaha a saját erődjének hitt.
A nedves papír széléről egy vízcsepp levált, és a padlóra hullott.
Csepp.
Pont úgy, mint akkor, abban az üres lakásban.