Gábor nagyon is értette. Csak éppen képtelen volt elfogadni, hogy mindez valóban vele történik.
— Zoltán úr, ez magánügy — próbálta erőltetett nyugalommal mondani. — Egy családi vita, semmi több. Beszélek Lajossal. Nincs joga így eljárni.
— Dehogynem van joga megválogatni, kivel üzletel — Zoltán hangja keményebbé vált. — Nekünk viszont nincs jogunk egyetlen menedzser miatt elveszíteni az egyik legfontosabb partnerünket. Rövidre zárom: holnap már ne gyere be. A belépőkártyádat letiltották. A közös megegyezéses papírokat elküldöm e-mailben, aláírod visszadátumozva. Ha nem, akkor fegyelmivel küldelek el a szerződés meghiúsítása miatt. Tekintsd úgy, hogy a munkaviszonyodnak vége.
A vonal megszakadt.
Gábor lassan leengedte a kezét, amelyben még mindig szorította a telefont, aztán az anyjára nézett. Erika az ajtóban állt, a táskájába kapaszkodva, mintha attól várna támaszt.
— Mit mondott? — kérdezte elhaló hangon.
— Kirúgtak, anya. Papíron közös megegyezéssel. Mától nincs állásom.
Erika előbb csak tátogott, mintha nem találna szavakat. Aztán az arca bíborszínűre váltott, és egyszerre kitört belőle a düh:
— Ez mind az ő művük! Az a kígyó meg az apja! Elhatározták, hogy földönfutóvá tesznek minket! Gabikám, ezt nem hagyhatod! Harcolnunk kell! Bepereljük Esztert, az apját, a céget, mindenkit! Ez összeesküvés!
— Miféle per, anya? — Gábor keserűen felnevetett. — Nincs pénzem még illetékre sem. Ügyvédre sem. Benzinre sem. Semmire.
Elhallgatott, és ebben a pillanatban eszébe jutott az autó. A kocsihitel törlesztőjét arról a fizetési számláról vonták, amelyre eddig a bére érkezett. Az utolsó részlet automatikusan ment volna le, de ha a számla körül baj van, könnyen lehet, hogy semmi nem teljesült. Remegő ujjal megnyitotta a banki alkalmazást, belépett a hitelek menüpontba, és a gyomra összerándult: harminckét napos késedelem. A legutóbbi törlesztést még a szakítás előtti zűrzavarban mulasztotta el. A státusznál vörösen villogott a felirat: „Lejárt tartozás. Behajtási osztályra továbbítva.”
— Anya — szólalt meg idegennek ható hangon —, azt hiszem, mindjárt elviszik a kocsit.
— Hogyhogy elviszik? Ki merészelné? — Erika széttárta a karját, de a korábbi harciasság már nem csengett a hangjában. Csak félelem maradt benne.
Nem volt idejük semmilyen tervet kitalálni. Három határozott, erős kopogás csattant az ajtón.
Gábor összenézett az anyjával, majd odalépett, és kinézett a kukucskálón. A lépcsőházban egy férfi állt fekete, egyenruhára emlékeztető kabátban, kezében tablettel. Mellette egy másik alak várakozott ugyanilyen öltözetben. A kabátjukon banki logó volt.
Gábor kinyitotta az ajtót, és igyekezett úgy tenni, mintha még mindig ura lenne a helyzetnek.
— Somogyi Gábor?
— Tegyük fel.
— Behajtási osztály. Az Ön fekete Kia Optimája, rendszám szerint… a ház előtti parkolóban található. A gépjárműhitelhez kapcsolódóan lejárt tartozása áll fenn. A bank döntése értelmében a zálogtárgyat kényszerintézkedéssel visszavesszük. Kérjük, adja át a jármű kulcsait és okmányait. Ellenkező esetben autómentőt hívunk, és az elszállítás, valamint a tárolás költségét is Önre terheljük.
Erika ekkor kilépett a fia mögül. A hidegről és a sajgó derekáról megfeledkezve rikácsolni kezdett:
— Mit képzelnek magukról? Ez a fiam autója! Egy éven át pontosan fizette! Panaszt fogunk tenni! Átmeneti nehézségeink vannak! Nincs joguk idejönni és más tulajdonát elragadni!
A tabletes férfi arcizma sem rándult.
— Nem hatolunk be sehová. A küszöbön állunk, és jogszerű felszólítást közlünk. A jármű a hitel teljes kiegyenlítéséig a bank biztosítékaként szerepel. A zálogszerződésben, amelyet az Ön fia saját kezűleg írt alá, szerepel a bank joga a bíróságon kívüli birtokba vételre, amennyiben a késedelem meghaladja a harminc napot. Somogyi úr, aláírta ezt a szerződést?
Gábor némán bólintott. Tökéletesen emlékezett rá. Aláírta anélkül, hogy végigolvasta volna, mert akkor biztos volt a fizetésében, a pozíciójában és abban, hogy vele ilyesmi nem történhet meg.
— Ebben az esetben kérem a kulcsokat. Vagy tíz percen belül hívjuk az autómentőt és a rendőrséget. Rendőri jelenlét mellett jegyzőkönyv készül. Valóban ezt szeretné?
Gábor feladta. Olyan lassan mozdult, mintha álomban járna. Elővette a zsebéből a kulcscsomót, lecsatolta róla az autó kulcsát, és átnyújtotta a férfinak. Az ellenőrizte, összevetette az adatokkal, majd zsebre tette.
— A forgalmit és a törzskönyvet, ha rendelkezésre áll.
Gábor a folyosón szanaszét heverő lomok között keresgélve megtalálta azt a műanyag irattartót, amelybe korábban az autó papírjait dobta. Átnyújtotta a forgalmit. A férfi átnézte, a tableten rögzített valamit, aztán elégedetten biccentett.
— Köszönjük az együttműködését. Tíz napon belül értesítést kap a gépjármű értékesítéséről. Az eladás után fennmaradó tartozást újraszámolják. Viszontlátásra.
Elmentek.
Gábor még hosszú másodpercekig ott állt a nyitott ajtóban, és a kihalt lépcsőházat bámulta. Eszébe jutott, hogy előző este még ugyanezt az autót parkolta le odalent, miközben azt tervezgette, másnap bemegy vele az irodába, este pedig talán beül valahová a barátaival. Most mindez úgy derengett fel benne, mintha egy idegen ember életéből látna villanásokat.
Becsukta az ajtót, és visszament a konyhába.
Erika ugyanazon az ablakpárkányon ült, mereven egy pontra szegezve a tekintetét. Az ajka remegett. Ám csakhamar összeszedte magát, és most már halkabban, de baljós elszántsággal szólalt meg:
— Ezt nem hagyjuk annyiban. Öltözz. Odamegyünk hozzájuk. Most rögtön. Elhozzuk Márkot. Az a mi unokánk. Nem dugdoshatják előlünk a gyereket. Felhívom a gyámügyet, és elmondom, hogy idegenek között tartják. Követelni fogjuk, hogy adják vissza az apjának. Te vagy az apja. Van hol laknod. Saját lakásod van. Nem tagadhatják meg tőled.
— Anya, milyen lakás? — Gábor körbemutatott. — Nézz már körül. Ez nem otthon, hanem egy lepusztult raktár. Egy bíróság soha nem adná ide a gyereket.
— De igenis ideadja! — Erika öklével rácsapott az ablakpárkányra. — Azt mondjuk, hogy Eszter megszökött és meglopott minket. Téged áldozatként kell bemutatni. Te nem kirúgott ember vagy, hanem károsult. Ne merj összeomlani! Hívj taxit. Vigyen el minket hitelbe, majd később kifizetjük.
Gábor engedelmesen bólintott. Amikor az anyja ilyen állapotba került, teljesen értelmetlen volt vele vitatkozni. Megnyitotta a taxis alkalmazást, és valami csoda folytán talált az anyja táskájában egy kevés készpénzt, amit Erika vészhelyzetekre dugdosott. Fél órával később már egy öreg, nyikorgó szedán hátsó ülésén zötykölődtek Lajos vidéki háza felé.
Körülbelül egy órát mentek. A sofőr néha gyanakodva pillantott rájuk a visszapillantóban, de nem szólt semmit. Gábor az ablakon túl elsuhanó családi házakat és rendezett kerteket figyelte, miközben belül egyre erősebben kavargott benne a düh és a kétségbeesés. Próbálta elképzelni, mit fog mondani Eszternek, de csak összefüggéstelen mondatfoszlányok jutottak eszébe, és az a vak vágy, hogy egyszerűen ordítani kezdjen.
Amikor a taxi megállt a magas téglakerítés előtt, Gábor kifizette az utat, aztán az anyjával együtt kiszállt. A kapunál lámpa égett, fölötte kamera figyelte az utcát. Megnyomta a kaputelefon gombját.
— Ki az? — recsegett egy rekedt férfihang.
— Somogyi Gábor. Nyissa ki. Látni akarom a feleségemet és a fiamat.
— A felesége nem várja. Menjen haza.
— Nem megyek sehova! — emelte fel a hangját Gábor. — Én vagyok a gyerek apja! Nincs joguk kizárni!
A kaputelefon elnémult. Egy perc múlva léptek hallatszottak a kerítés mögül, majd a nehéz kiskapu résnyire kinyílt. Lajos lépett ki, meleg otthoni kabátban. Megállt a nyílásban, elállva az utat, és teljes nyugalommal nézett Gáborra.
— Gábor, mire ez a cirkusz? A gyerek alszik. Eszter is pihen. Menj haza, mielőtt kihívom a biztonságiakat.
— Milyen haza?! — Gábor előrelendült, de a Lajos mögül kilépő őr finoman, mégis határozottan visszatolta. — Tönkretette az életemet! Elvette a pénzemet, az állásomat, most meg még a gyerekemet is rejtegeti! Ez emberrablás!
Lajos arca mozdulatlan maradt.
— Senkit nem raboltak el. Egy anya eljött a gyerekével abból a lakásból, ahol fenyegették és bántalmazták. Vannak tanúk, vannak véraláfutások, és hangfelvétel is akad, ha esetleg elfelejtetted volna. Eszternek minden joga megvan ahhoz, hogy az apja házában tartózkodjon. Te pedig, Gábor, inkább a saját gondjaiddal foglalkozz. Úgy hallom, mostanában szaporodnak.
— Feljelentést teszek! Bíróságra megyek! — Gábor már majdnem üvöltött.
— Ha már a bíróságot említed — mondta Lajos, és nyugodtan előhúzott a kabátja belső zsebéből egy nagy borítékot —, ezt éppen át akartam adni. Benne van az idézés a járásbíróságra. A házasság felbontásáról és Márk lakóhelyének meghatározásáról szóló tárgyalást holnaputánra tűzték ki. Mellé tettem a kölcsönszerződésből eredő tartozás behajtására vonatkozó kereset másolatát is.
— Miféle kölcsön? — Gábor kikapta a borítékot a kezéből, de nem nyitotta ki. Úgy remegett a keze, hogy szégyellte volna. — Én magától nem kértem kölcsön semmit!
— Dehogynem, Gábor. Három évvel ezelőtt, amikor a nagymamád lakását felújítottátok, átutaltam neked egymillió-négyszázezer forintot. Anyagra és munkadíjra kértél segítséget. Én utaltam. Nem ajándéknak szántam. Írásos elismervény valóban nincs, de van banki kivonat, vannak üzenetek, amelyekben megköszönöd, és még további utalást kérsz. A bíróság ezt kölcsönként fogja értékelni. Kamatokkal együtt. A kereset összege a jelenlegi számítás szerint valamivel több mint kétmillió forint.
Erika felsikoltott, és a mellkasához kapott.
— Ez rablás! Ezt előre kitervelte! Maga nem üzletember, hanem közönséges gengszter!
Lajos ráemelte a tekintetét, és abban a pillantásban a legkisebb együttérzés sem volt.
— Erika, én csupán visszakérem, ami az enyém. Hiszen maguk tanították a fiukat arra, hogy a négyzetméter a legfontosabb. Hát akkor éljenek boldogan a négyzetmétereiken. Én bemegyek. Hideg van.
Biccentett az őrnek, majd eltűnt a kiskapu mögött. A zár száraz kattanással csukódott.
Gábor a borítékot szorongatva maradt a kapu előtt. Odabent hivatalos papírok lapultak pecséttel, és az egyik sorban ott állt: „A kereset értéke: 2 080 000 Ft.” Zsebre vágta a borítékot, és anélkül, hogy az anyjára nézett volna, elindult az utcán. Erika apró, sietős léptekkel botorkált utána, közben arról sopánkodott, milyen lelketlen emberek veszik körül őket, és hogy azonnal ügyvédet kell találni.
Gábor nem hallotta.
A zsebében megrezzent a telefonja. Banki értesítés érkezett: „Holnap a hitelkártya-tartozás rendezésének utolsó napja. Fennálló összeg: 232 000 Ft.”
Kikapcsolta a készüléket, és mélyen a kabátzsebébe süllyesztette.
A sötét, külvárosi úton gyalogoltak a buszmegálló felé. A hideg szél hátulról csapott beléjük. Erika megbotlott a járdaszegélyben és felnyögött, de Gábor még csak hátra sem fordult.
Egyetlen gondolat zakatolt a fejében: ez még nem a vég. Ez csak a kezdet.
A bírósági tárgyalásig hátralévő két nap sűrű, ragacsos ködként folyt össze.
Gábor alig aludt. Az éjszakákat a csupasz falú, üres lakásban töltötte, egy régi pléden ülve, amelyet az anyja hozott át a saját otthonából. A sötétséget bámulta, és közben minden percben azt várta, hogy valami újabb csapás éri. Erika hazament ugyan, de esténként telefonált, és számonkérő hangon jelentést követelt: talált-e már ügyvédet, beadta-e az ellenkeresetet, összegyűjtötte-e a bizonyítékokat arról, hogy Eszter „tolvaj és hisztérika”.
Ügyvédet nem sikerült találnia. Akiket felhívott, amint megtudták, hogy a másik oldalon az a jogi iroda áll, amelyet Lajos ajánlott, udvariasan kihátráltak. Egy fiatal jogász először elvállalta volna szerény díjért, de miután átolvasta a kereset mellékleteit, visszaadta az előleget, és azt tanácsolta Gábornak, ne pazarolja az erejét: ismerje el a követeléseket. Gábor dühében lecsapta a telefont, és többé senkit nem hívott.
A tárgyalás reggelén felvette az egyetlen megmaradt öltönyét, amely valami csoda folytán Erika szekrényében még ott lógott, és nyakkendőt kötött. Az anyja fekete ruhában jelent meg, olyan arckifejezéssel, mintha temetésre készülne.
— Magabiztosnak kell látszanod — oktatta a fiát a bíróság épületének bejáratánál. — Te vagy az apa. Jogod van a gyerekedhez. Ne hagyd, hogy az a kis cafka meg az apja megfélemlítsen. Emlékezz: van tulajdonod, van lakásod, van bejelentett címed. Nekik csak pénzük van, de a bíróságnak a vér szerinti köteléket kell védenie.
Gábor bólintott, és megigazította a nyakkendőjét. Igyekezett higgadtnak tűnni, pedig belül minden porcikája remegett.
A tárgyalóterem kicsi volt és fülledt. Eszter már ott ült a felperesi oldalon. Mellette szigorú tekintetű, szemüveges ügyvédnő foglalt helyet, előtte vastag iratköteg hevert. Eszter egészen másképp festett, mint azon a reggelen, amikor Gábor utoljára látta őt a konyhában. Lefogyott, de az arca nyugodt volt, szinte békés. A szeme alól eltűntek a korábbi sötét árnyékok.