hogy ha már kettőnk helyett hozol döntéseket, legalább vedd a fáradságot, és számolj a másik ember véleményével is. Ha pedig ehhez nincs kedved, akkor jusson eszedbe, kinek a küszöbén állsz.
— Ez már szép — Gergő hitetlenkedve megrázta a fejét. — Én egy családtagról beszélek, te meg előrángatod a lakást.
— Amikor te az autódat emlegetted, az vajon milyen téma volt? Közlekedési? Nagyon ügyes vagy, Gergő. Pont akkor húzod meg a határokat, amikor neked kényelmes.
— Holnapután megérkezik — zárta le keményen Gergő. — Erről nincs több vita.
— Rendben — bólintott Kinga. — Jöjjön. Csak erre a beszélgetésre még emlékezz.
Gergő kiviharzott, Kinga pedig hallotta, ahogy odakint dühösen pötyög valamit a telefonján. Ő Nórát hívta fel.
— Nóri, nálunk újabb cirkusz van. Beköltözik hozzánk a rokona. Két hétre.
— Miféle rokona?
— Erika Ilona. Az anyai ágról valami nagynéni. Orvosokhoz jön. És Gergő nem kérdezett meg, csak közölte, mintha én itt mellékszereplő lennék.
— Kinga, komolyan, ettől megőrülök. Mondd már meg, ő valaha kikéri a véleményedet?
— Persze. Ha vacsorára valami különlegeset akar enni, akkor megkérdezi, meg tudom-e főzni.
— Ez egyáltalán nem vicces.
— Nem is nevetek.
— Figyelj rám. Tartsd magad. Ha ez az asszony elkezd parancsolgatni, ne nyeld le. A saját otthonodban vagy. Szó szerint.
Erika Ilona vasárnap délelőtt érkezett. Hatvan felett járhatott, egy nehéz utazótáskát cipelt, és olyan tekintettel mérte végig a lakást, mint egy hatósági ellenőr. Ahogy belépett, rögtön körbenézett, majd összeszorította a száját, mintha legalábbis egy sufniban ajánlottak volna neki fekhelyet.
— Gergőkém — szólalt meg, miközben levette a kabátját —, nálatok az erkély nincs is beüvegezve?
— Nincs, Erika néni, még nem jutottunk el odáig.
— Hát ez így nem valami rendes. És ezeket a függönyöket mikor mostátok utoljára? Olyan szürkék.
Kinga a folyosón állt, karján Márkkal. Udvariasan mosolygott, bár ehhez minden önuralmára szüksége volt.
— Jó napot, Erika Ilona. Fáradjon be, előkészítettük a szobát.
— Aha, igen, köszönöm — vetett rá az asszony egy futó pillantást, de rendesen köszönni sem méltóztatott. — Gergő, hozd be a táskát, nagyon nehéz.
Az első nap viszonylag békésen telt. Erika Ilona berendezkedett, telefonált, és harsány hangon mesélte valakinek az utazását. Estére azonban Kingának feltűnt, hogy a konyharuhák eltűntek. Azok az új, türkiz darabok, amelyeket alig egy hónapja vett, és amelyek addig a tűzhely mellett meg a mosogatónál lógtak.
— Gergő, nem láttad a konyharuháimat?
— Melyiket?
— A türkizeket. Kint voltak a konyhában.
— Ja, Erika néni azt mondta, kifakultak, és kidobta őket. Tett ki helyettük sajátot, pamutból valót, otthonról hozta.
— Kidobta az én konyharuháimat?
— Kinga, ezek csak konyharuhák. Nem aranyrudak. Ne csináld már.
Másnap Kinga azt vette észre, hogy a fürdőből eltűnt a zuhanyfüggöny. A mentazöld, apró mintás darab helyett egy sima, fehér, majdnem átlátszó függöny lógott. A hálószobában pedig a komódban lévő ágyneműket valaki átrendezte: ami felül volt, alulra került, a kupacok pedig valami megfejthetetlen rendszer szerint sorakoztak.
— Erika Ilona — lépett oda hozzá Kinga a folyosón, és igyekezett nyugodt maradni. — Maga átpakolta az ágyneműket a komódomban?
— Kislányom, ott teljes összevisszaság volt. Rendbe tettem. A lepedő a lepedőkhöz, a párnahuzat a párnahuzatokhoz. Egy rendes háziasszony így csinálja.
— Én vagyok itt a háziasszony. Ez az én lakásom. És nekem úgy volt praktikus, ahogy hagytam.
— Hát ha neked a rumli kényelmes, akkor tessék. Én csak azt hittem, örülni fogsz.
— Annak fogok örülni, ha legközelebb megkérdez, mielőtt hozzányúl a dolgaimhoz.
Erika Ilona sértetten összecsípte az ajkát, és bevonult a szobájába. Este Kinga azt is észrevette, hogy a hűtőről eltűntek a mágnesek. Mind. Azok a kis emlékek, amelyeket közös utakról hoztak, vagy szeretteiktől kaptak. A kerámiaházikó, amelyet Márk imádott tapogatni. Az egri üveghalacska. A fából faragott bagoly, Nóra ajándéka.
— Gergő — szólt halkan Kinga, nehogy felébressze a kisfiukat. — Leszedte a mágneseket a hűtőről. Az összeset.
— És? Azt mondta, karcolják a zománcot.
— Ezek ajándékok voltak. Nekem fontos apróságok. Némelyik a családomtól, a barátaimtól.
— Tedd vissza őket. Hol itt a gond?
— Ott, hogy egy idegen nő úgy viselkedik az otthonomban, mintha az övé lenne, a férjem pedig úgy tesz, mintha ez teljesen természetes volna.
— Kinga, ő idős. Nehéz neki, orvoshoz jár, törődésre van szüksége.
— És nekem? Nekem nincs szükségem törődésre?
— Neked türelemre van szükséged.
Kinga hosszasan nézte a férjét. Gergő már megint a telefonja képernyőjébe temetkezett.
— Tudod, Gergő — mondta végül csendesen —, a türelem nem azt jelenti, hogy hagyod, hogy átgyalogoljanak rajtad, te pedig hallgatsz. A türelem az, amikor adsz valakinek esélyt. Én adtam. Nem is egyet. Most pedig majd meglátjuk.
— Mit fogunk meglátni?
— Egyszerűen majd meglátjuk.
A helyzet péntek este jutott el a tetőpontjára. Kinga vacsorát készített: zöldséges csirkét és egy nyitott, húsos roládot. Márkot a szokásosnál korábban lefektette, mert jött a foga, egész nap nyűgös volt, és minden apróságon sírni kezdett. Az asztalt gondosan megterítette, három tányért rakott ki, melléjük szépen elhelyezte az evőeszközöket.
Erika Ilona érkezett utoljára. Végigmérte az ételeket, de egyetlen szót sem szólt, csak leült. Gergő már evett, villájával a csirkedarabokat piszkálta ki a tányérból.
— Finom lett, Kinga — jegyezte meg mellékesen.
— Köszönöm — felelte Kinga rövid bólintással.
Erika Ilona szedett magának egy adagot, aztán a hústekercs felé nyúlt.