Kinga vékony, szinte áttetsző karikákra vágta a paradicsomot, majd gondosan, legyezőszerűen elrendezte egy lapos tálon. Márk a magas etetőszékében trónolt az asztal mellett, és komoly elmélyültséggel kente szét a kását a műanyag tányérján; néha rácsapott a tenyerével, mintha valami fontos munkát végezne. A szobából tompa beszéd szűrődött ki: Gergő telefonált, és időnként halkan felnevetett valamin.
Kinga megvárta, amíg befejezi a hívást, aztán a konyhából szólt neki.
— Gergő, holnap szükségem lesz az autóra. Márkot tízre kell vinnem orvoshoz, utána pedig be kellene ugranom bevásárolni.
Gergő a telefonját bámulva lépett be a konyhába. Kinyitotta a hűtőt, kivett egy üveg vizet, meghúzta egyenesen az üvegből, és csak ezután emelte a tekintetét a feleségére.
— Holnap nem fog menni. Megígértem Leventének, hogy segítek neki. Vett valami alkatrészt a számítógépéhez, de nem boldogul vele. Már lebeszéltük.
— Nem lehetne máskor? — kérdezte Kinga, igyekezve nyugodt hangon beszélni. — Két hete várok erre az időpontra. Márkot meg kell nézetni.
— Kinga, hívj taxit. Mi ebben a nagy ügy? — Gergő vállat vont. — Én a saját kocsimmal megyek Leventéhez. Tudod jól, hogy azt még az esküvő előtt vettem.
Kinga lassan letette a kést a vágódeszkára. Megfordult, és egyenesen a férje szemébe nézett.
— Második éve hallgatom ezt. Második éve mondogatod: „az én autóm”. Valahányszor nekem kellene, hirtelen kizárólag a tiéd lesz. Bezzeg amikor a dobozaidat kell fuvarozni, vagy el kell hozni valamit a barkácsboltból, akkor rögtön család vagyunk, és minden közös.
— Na, kezdődik — forgatta meg a szemét Gergő. — Csak kimondtam egy tényt. Az autót én vettem a házasság előtt. Ez egyszerű valóság.
— Az egyszerű valóság az, hogy a fiadnak orvoshoz kell mennie. Te meg egy haverhoz készülsz csavarokat meg kábeleket babrálni, ami akár egy hetet is várhatna.
— Megígértem Leventének. Férfiszó.
— És nekem mit ígértél? Az oltár előtt már nem emlékszel?
Gergő felhorkant, kiitta a maradék vizet, majd az üveget az asztalra tette. Márk azonnal nyúlt volna érte, de Kinga óvatosan arrébb tolta.
— Mindent túljátszol — mondta Gergő, és már fordult is kifelé. — Hívsz egy taxit, és kész.
— Állj meg — emelte fel a hangját Kinga. — Hozzád beszélek.
— Én viszont már elmondtam, amit akartam.
Kiment a konyhából. Egy pillanattal később csapódott a szobaajtó. Kinga a vágódeszka mellett maradt, és a paradicsomokra meredt, amelyekből időközben kiszivárgott a lé. Márk nyöszörögni kezdett, ő pedig gépiesen megsimogatta a kisfiú fejét.
Este, miután a gyerek elaludt, Kinga felhívta Nórát.
— Nórikám, megint veszekedtünk.
— Az autó miatt? — Nóra hangja fáradt volt, de egyáltalán nem lepődött meg. — Már megint az „enyém-tiéd” műsor?
— Szóról szóra. Mint egy elakadt lemez. Ő megy Leventéhez számítógépet szerelni, én meg a gyerekkel mehetek, ahogy tudok.
— Kinga, én ezt már ezerszer elmondtam neked. Már az esküvő előtt is figyelmeztettelek, emlékszel?
— Emlékszem. Azt mondtad, ilyen férfitól nem lett volna szabad gyereket vállalni.
— Ezt most sem vonom vissza. De Márk már itt van. Úgyhogy vagy változtatsz valamin, vagy tűrsz tovább. Harmadik út nincs.
— Nem akarok tűrni, Nóra. De attól is félek, hogy mindent szétverek.
— Ne félj ettől. Egyszerűen csak mondd ki neki azt, amit már rég megérdemelne hallani. Nem üvöltve, nem jelenetet rendezve, hanem úgy, hogy a csontjáig hatoljon.
— Szerinted használna?
— Fogalmam sincs. De ennél rosszabb már aligha lehet.
Kinga letette a telefont, és még sokáig ült a konyhában. Márk éjjeli fénye halkan derengett a szobában, kerek foltokat vetve a falra. Arra gondolt, hogy három évvel korábban még teljes meggyőződéssel hitte: majd minden rendbe jön. Gergő felnő. Abbahagyja ezt az örökös különválasztást. Megérti, hogy a házasság nem leltár, ahol minden tárgy mellé oda kell írni, kié.
Három napon át ugyanabban a lakásban éltek, mégis úgy, mint két idegen egy vonatfülkében. Reggel csak rövid, száraz mondatok hangzottak el: „A kása a tűzhelyen van.” „Márkot ötre hozd el az óvodából.” Esténként csend ült közéjük, és külön szobákból szűrődött ki a tévé zaja. Gergő látványosan a nappali kanapéjára ágyazott meg magának, és valahányszor elment Kinga mellett, olyan pillantást vetett rá, mintha ő tehetne minden bajról a világon.
A negyedik napon olyan arccal jelent meg a konyhában, mint aki valami fontos, megfellebbezhetetlen döntést készül kihirdetni.
— Kinga, van egy dolog. Erika Ilona néni bejön a városba. Vizsgálatokra kell mennie, orvosokhoz. Nálunk lakik majd pár hétig.
Kinga nagyon lassan letette a csészéjét az asztalra.
— Várj csak. Ezt most komolyan mondod?
— Teljesen. Tegnap telefonált, én meg mondtam neki, hogy semmi akadálya.
— Semmi akadálya? Tehát eldöntötted kettőnk helyett, anélkül hogy engem megkérdeztél volna?
— Mit kellett volna ezen kérdezni? — ráncolta a homlokát Gergő. — Családtag. Anyámmal fiatalkoruk óta jóban vannak. Nem lehet nemet mondani.
— Nem lehet nemet mondani akkor, ha ég a ház, és nincs hová menekülni. Itt viszont csak arról van szó, hogy eszedbe sem jutott rám gondolni.
— Kinga, elég már. Két hét. Tizennégy nap. Kibírod.
— Kibírom? — Kinga felállt. — És te kibírod, ha én is emlékeztetlek valamire?
— Mégis mire?
— Arra, hogy az én lakásomban élünk, Gergő. Ez a lakás az enyém. A nagymamámtól örököltem. Ha te három éve az autóddal takarózol, akkor engedd meg, hogy én is egyszer kimondjam, hol alszunk, hol eszünk, és hol neveljük a gyerekünket.
Gergő megdermedt. Az arca megrándult, mintha valaki megpendített volna benne egy láthatatlan húrt.
— Te… ezt most mire mondod?
— Arra célzok.