a hústekercsből is egy darabot — ráadásul a legapróbbak közül választva —, majd gondosan Kinga tányérjára tette.
— Tessék, kislányom. Neked ennyi éppen elég lesz. Nem ártana kicsit visszafogni magad, az alakod már nem a régi. Szülés után persze minden nő felszed ezt-azt, de azért oda kell figyelni. Különben a férjed előbb-utóbb másokat kezd nézegetni.
Gergő lehajtotta a fejét, Kinga mégis észrevette, hogy megrándul a szája széle. Alig bírta visszatartani a vigyort. Nem szólt rá az asszonyra. Nem állította le. Hallgatott, és majdnem elnevette magát.
Kinga egy darabig csak a tányérján heverő hústekercset nézte. Aztán Erika Ilonára emelte a tekintetét, végül Gergőre.
Lassan letette a villát. Felállt. A széket óvatosan tolta hátra, minden hirtelen mozdulat nélkül.
— Erika Ilona — szólalt meg Kinga nyugodtan, de a hangjában volt valami, amitől még Gergő is abbahagyta a rágást. — Holnap reggel összepakol, és elmegy az én lakásomból.
— Micsoda? — vonta fel a szemöldökét az asszony. — Miről beszélsz te?
— Arról, hogy átlépett egy határt. Kidobálta a törölközőimet. Átrendezte a fehérneműmet. Leszedte a holmijaimat a hűtőről. Most pedig már azt is meg akarja mondani, mennyit ehetek a saját asztalomnál. Maga vendég itt. De úgy viselkedik, mintha minden az öné lenne.
— Gergő! — fordult Erika Ilona az unokaöccséhez. — Hallod, mit mond ez nekem?
Gergő hátradőlt a széken.
— Kinga, hagyd már. Erika néni csak viccelt. Jót akar neked.
— Jót akar? — Kinga keserűen elmosolyodott. — A törődés ott kezdődik, hogy megkérdezik az embert. Nem ott, hogy megalázzák.
— Téged senki sem aláz meg — emelte fel a hangját Gergő. — Már megint felfújsz valami semmiséget. Ahogy szoktad.
— Ahogy szoktam? — Kinga tett felé egy lépést. — Vagy inkább az van, hogy te egy teljes hét alatt egyszer sem álltál mellém? Hogy majdnem röhögtél, amikor azt mondta, fogyjak le? Hogy kényelmesebb neked unokaöcsnek lenni, mint férjnek?
— Elég legyen! — pattant fel Gergő. — Ő a rokonom! És itt marad!
— Nem.
— Mi az, hogy nem?
— Nem marad itt. Ez az én otthonom. Az én lakásom. Te két éve folyton a saját autódat emlegeted nekem — most én is megemlítem a saját lakásomat. Rosszul esik? Isten hozott az én világomban.
Erika Ilona felállt az asztaltól.
— Na ide figyelj, aranyoskám — szegezte az ujját Kinga felé. — Láttam én már életemben hozzád hasonlókat. Szemtelen, pimasz, hálátlan…
Kinga felé fordult. Egyetlen lépést tett. Erika Ilona be sem tudta fejezni a mondatot: a pofon élesen csattant a levegőben. Nem volt erős, de pontos volt. Olyan ütés, amely nem fáj igazán, mégis szégyent hagy maga után.
Az asszony megdermedt. Tágra nyílt szemmel bámult rá, a szája félig nyitva maradt. A tenyerét az arcára szorította, és hátralépett.
— Te… — suttogta. — Te megütöttél engem?
— Igen — felelte Kinga, és nem sütötte le a szemét. — És újra megteszem, ha még egyszer szemtelennek nevez a saját házamban. Reggel pakoljon össze.
Gergő mozdulatlanul állt, mintha odaszögezték volna. Kinyitotta a száját, de nem jött ki rajta hang. Életében először látta a feleségét olyannak, amilyenre nem számított: nem sírt, nem menekült a szobába, nem hívta fel a barátnőjét, hanem visszavágott. Egyenesen. Kézzelfoghatóan. Habozás nélkül.
— Kinga, te megőrültél — préselte ki végül magából.
— Nem, Gergő. Épp most tértem magamhoz. Két év után először. Vidd el a nagynénédet. Most azonnal. Nem akarom többé látni ezek között a falak között.
— És mégis hová menjünk?!
— Ez már a te gondod. Te hoztad ide, te oldd meg.
Gergő még pár másodpercig tétovázott. Ránézett Erika Ilonára, aki továbbra is az arcát fogta. Aztán Kingára pillantott: nyugodtan állt ott, keményen, lángoló szemmel. Végül szó nélkül felkapta a kulcsait, segített Erika Ilonának összeszedni egy táskát, és kivezette a lakásból.
Az ajtó becsukódott.
Kinga egyedül maradt. Bement Márk szobájába, lehajolt a kiságy fölé, és megcsókolta a fia meleg homlokát. A kisfiú álmában cuppantott egyet, majd az oldalára fordult.
Kinga visszament a konyhába. Leszedte az asztalt, elmosogatott. Aztán kihúzta a fiókot, elővette az összes mágnest, egytől egyig, és némán visszarakta őket a hűtőre. A házikót. A halacskát. A baglyot. A kis szegedi világítótornyot.
Éjfélt mutatott az óra, mire lefeküdt. Az álom azonban elkerülte. Feküdt a sötétben, hallgatta a csendet, és ez a csend most nem üres volt. Az övé volt. Hozzá tartozott. Ahogy ez a lakás is. Ahogy ez az élet is.
Hajnali kettőkor megszólalt a telefon. Nóra hívta.
— Tudom, hogy ébren vagy. Gergő írt Leventének, Levente a barátnőjének, ő meg nekem. Tényleg felpofoztad a nagynénjét?
— Tényleg.
— Kinga… — a vonal végén rövid csend támadt. — Büszke vagyok rád.
— Ne legyél rám büszke, Nóra. Félek. Fogalmam sincs, mi lesz holnap.
— Holnap jobb lesz. Mert ma végre nem voltál többé kényelmes másoknak.
Reggel Gergő visszajött. Egyedül. Erika Ilona nélkül. Halkan lépett be, a folyosón levette a cipőjét, aztán kiment a konyhába. Kinga már Márkot etette.
— Szia — mondta rekedten.
— Szia.
— Szállodában van. Tíz napra kifizettem neki a szobát. Azt mondta, többet nem jön hozzánk.
— Rendben.
Gergő leült vele szemben. Összedörzsölte a tenyerét, közben az asztallapot bámulta.
— Kinga…
— Igen?
— Nem fogok mentegetőzni. Azt sem fogom mondani, hogy nem volt igazad. Mert igazad volt. Nem mindenben, de a lényegben igen.
Kinga némán nézett rá. Márk a kanállal ütögetni kezdte az asztalt, ő pedig finoman megfogta a kis kezét.
— Három éven át a kocsimmal példálóztam előtted — folytatta Gergő. — Minden egyes alkalommal ezt vágtam a fejedhez.