az asztal fölött, és a kezét Péter kézfejére fektette. A férfi nem húzódott el. Igaz, vissza sem szorította az ujjait. Csak hagyta, hogy Anna tenyere ott maradjon az övén.
Végül Anna volt az, aki előbb elengedte.
Ilona áprilisban szerzett tudomást a végrendeletről. Hogy kitől, azt Anna nem próbálta kideríteni. Lehetett Péter, aki óvatlanul elejtett egy félmondatot. Lehetett Katalin is. De az sem volt kizárt, hogy Ilona egyszerűen megtalálta a módját. Neki mindig megvoltak a maga útjai, amelyeken keresztül minden hír eljutott hozzá.
Szombat reggel csörgött a telefon. Anna épp az előszobai tükör előtt állt, és gumival összefogta a haját. A készülék a bejárati ajtó melletti polcon pihent. A kijelző felvillant: „Anyós”.
– Halló?
– Anna. Te végrendeletet írtál.
Nem kérdés volt. Kijelentés.
– Igen.
– Katalin lányára.
– Igen.
– És Péter?
– Péter a férjem. Nem a lakás örököse.
A csend olyan hosszúra nyúlt, hogy Anna közben befejezte a copfját, megigazította a blúza gallérját, és még egyszer belenézett a tükörbe. Sötét szemöldök, keskeny száj, nyugodt tekintet. Ugyanaz az arc, mint a nagyanyjáé.
– Ezt direkt csináltad – szólalt meg végül Ilona.
– Nem. Átgondoltam, és így döntöttem.
– Mi a különbség?
– Nagyobb, mint gondolná.
Ilona egy ideig nem felelt. Amikor újra megszólalt, a hangja más lett: mélyebb, halkabb, mintha taktikát váltott volna.
– Anna, én nem az ellenséged vagyok. Anya vagyok. Azt szeretném, ha a fiam feje fölött mindig lenne fedél.
– Van neki. Itt lakik velem.
– És ha te egyszer nem leszel?
– Akkor visszamegy a saját kispesti lakásába. Abba, amelyet ő vett meg magának. És amelynek az átírását senki sem kéri tőle.
Megint szünet következett.
– Nem erre gondoltam.
– Hanem mire?
– Arra, hogy köztetek igazság legyen.
– Köztünk igazság van, Ilona. Csak nem úgy, ahogy maga elképzelte.
Anna letette a telefont, aztán felhúzta a cipőjét. Mielőtt kilépett volna, még megállt az ajtónál, és tenyerét a hideg zárra tette. A fém szinte megégette az ujjait. Aztán kiment.
Májusban egyik délelőtt Anna a konyhában ült, kávét ivott, és Katalin üzenetét olvasta: „Nóra azt kérdezi, mikor jön Anna néni. Rajzolt neked egy macskát.”
Az üzenethez fénykép is tartozott. Egy papírlapon narancssárga macska vigyorgott, girbegurba bajusszal, alatta zöld filccel a felirat: „Anna néninek Nórától. Barack, a cica.”
Anna elmosolyodott. Elmentette a képet, majd letette a telefont az asztalra.
Péter épp akkor jött ki a fürdőből. A haja még vizes volt, a vállán törölköző lógott.
– Ki írt?
– Katalin. Nóra rajzolt nekem egy macskát.
– Mutasd.
Péter fölé hajolt a telefonnak, megnézte a képet, aztán röviden felhorkant.
– Nem rossz macska.
– Ugye?
– A bajusza kicsit összevissza áll, de van benne személyiség.
Leült Annával szemben, töltött magának kávét, majd ivott belőle egy kortyot.
– Anyám tegnap felhívott.
– És?
– Azt mondta, hogy te nehéz természet vagy.
– Mit válaszoltál?
– Azt, hogy ebben igaza van.
Anna felnevetett az orrán át. Péter a bögre pereme fölött nézett rá, és volt valami a szemében, amit Anna már régóta nem látott. Nem egyetértés volt. Nem is bocsánatkérés. Inkább tisztelet. Halk, mozdulatlan, szavak nélkül is érthető.
Anna megitta a kávéja maradékát. A bögréje fehér volt, a fülén vékony repedés futott végig. A nagyanyjáé volt. Anna mindig kézzel mosogatta el, soha nem tette be a gépbe.
Júniusban Ilona újra megjelent náluk. Ezúttal azonban előtte telefonált.
– Anna, elmehetek vasárnap? Sütnék egy almás pitét, vinnék belőle.
– Jöjjön nyugodtan.
Ilona pitével érkezett, irattartó nélkül. Az almás sütemény még langyos volt. Anna az asztalra tette, felszeletelte, tányérokat vett elő.
Hárman ültek le. Péter gyorsan evett, szótlanul. Ilona apró darabokra vágta a saját szeletét, és minden falatot külön vett a villájára.
– Finom lett – mondta Péter.
– Még szép. Reggel óta ezzel bajlódtam.
Anna lassan rágott, és várt. Várta azt az apró szúrást, azt a rejtett megjegyzést, amely Ilonától olyan gyakran érkezett. De most nem jött semmi.
Ilona kiitta a teáját. Előbb az ablak felé fordult, aztán Annára nézett.
– Hasonlítasz a nagyanyádra.
Anna majdnem félrenyelt.
– Maga ismerte őt?
– Nem. De kint van róla a fénykép az előszobában.
– Igen. Erika nagyi.
– Komoly arca volt. És ugyanilyen szemöldöke.
– A természete is hasonló lehetett – mondta Anna.
Ilona elmosolyodott. Nem gúnyosan, nem rosszindulatúan. Inkább úgy, ahogy azok mosolyognak, akik valamit már belül elismertek, de hangosan még nem hajlandók kimondani.
– Na jó. Kérsz még pitét?
– Kérek.
Ilona a tányérjára tett még egy szeletet. Az alma tölteléke savanykás volt, a tészta omlósan szétesett a nyelvén. Odakint verebek csiviteltek harsányan, a nap pedig hosszú, sárga foltban feküdt végig a konyhaasztalon.
A lakásról senki sem ejtett szót.
Miután Ilona elment, Anna mosogatni kezdett. Tányérok, villák, csészék sorakoztak előtte. A forró víz párát eresztett, a mosogatószer citromos illata betöltötte a konyhát. Ahogy a kezében forgatta az edényeket, Erika nagyira gondolt, aki harminc évvel korábban ugyanitt állhatott, ugyanennél a mosogatónál, és ugyanezt csinálta. Nem pontosan ezeket a tányérokat mosta, persze. De mégis ugyanazokat.
Péter hátulról odalépett hozzá, és az állát a vállára támasztotta.
– Anyám ma egészen normális volt.
– Ühüm.
– Lehet, hogy lecsillapodott.
– Lehet.
Anna elzárta a vizet, megtörölte a kezét a konyharuhába, aztán szembefordult vele.
– Péter.
– Hm?
– Ha egyszer úgy alakulna, hogy már nem tudunk együtt maradni, ezt a lakást akkor sem fogom megosztani. Ne is kérd majd.
– Nem kértem.
– Tudom. Csak azt akarom, hogy előre tiszta legyen.
Péter bólintott, majd megcsókolta a halántékát. Ezután kiment a szobába.
Anna még egy ideig ott maradt a konyhában. Az ablakon túl lassan besötétedett, az udvart fokozatosan elöntötték az árnyékok. A lámpa odalent felgyulladt, ugyanúgy, ahogy minden este felgyulladt akkor is, amikor Erika nagyi még élt.
Az előszobai tükör melletti polcon ott állt a fénykép: a nagyanyja fiatalon, kendőben, egyenes háttal, azzal a bizonyos komoly szemöldökkel. Anna nap mint nap elment mellette.
A lakás hallgatott. Meleg volt benne. Ismerős. Az övé.
A konyhaasztalon maradt még egy darab pite. Anna letakarta egy tányérral, aztán lekapcsolta a villanyt.