– A magadét ne engedd ki a kezedből. Ami pedig nem a tiéd, azt ne kívánd el. Így lesz nyugodt az álmod.
Anna lehajtotta a laptop fedelét, és lefeküdt. Azon az éjszakán meglepően hamar elaludt.
A január csontig hatoló hideget hozott. Mínusz huszonkettőt mutattak a hőmérők, a lépcsőházban deresre fagytak a csövek, a radiátorok pedig inkább csak emlékeztettek a fűtésre, mintsem valóban meleget adtak volna. Anna gyapjúzokniban járkált otthon, magára húzva a nagymamája régi, sötétkék, kötött kardigánját, amelynek ujjai már rég kinyúltak.
Ilona három hétig nem jelentkezett. Ez annyira szokatlan volt, hogy Anna nem tudta megnyugvásként megélni. Inkább olyan érzés volt, mint amikor hirtelen elmúlik a fogfájás: az ember örülne, de közben várja, mikor üt be valami rosszabb.
A rosszabb végül Péteren keresztül érkezett.
Péntek este a férfi a megszokottnál később ért haza a munkából. Lerúgta a cipőjét, bement a konyhába, és leült az asztalhoz. A kabátját sem vette le, úgy maradt rajta, mintha csak véletlenül tévedt volna be a saját lakásába.
– Péter?
– Anyám bent járt nálam a munkahelyen.
– Hozzád? A gyárba?
– Igen.
A kabátzsebéből elővett egy összehajtott papírlapot, és kisimította az asztalon. Ugyanaz a szöveg volt rajta, ugyanaz az ajándékozási szerződés. Csakhogy most kézzel is ráírtak valamit: „Péter, ez érted van. Anya.”
Anna a lapra nézett. Aztán Péterre. Majd megint a papírra.
– Ezzel ment be hozzád a gyárba?
– Azt gondolja, hogy nem tartalak kézben.
A „tartalak kézben” kifejezés úgy maradt köztük a levegőben, mint a megégett étel szaga. Anna ösztönösen hátralépett egy fél lépést.
– És te mit feleltél?
– Azt, hogy ez kettőnk ügye.
– Ő pedig?
– Sírni kezdett. Ott, a portánál. A biztonsági őr is végignézte.
Anna leült vele szemben, és a kezébe fogta Péter kezét. Hideg volt, érdes a fagytól, az ujjperceinél a bőr kirepedezett.
– Péter, most azt szeretném, ha teljesen őszintén válaszolnál nekem.
– Kérdezz.
– Azt akarod, hogy a lakást átírassam?
A férfi nem kapta el a tekintetét. Anna ezt észrevette, és mélyen megjegyezte magának.
– Nem.
– Azért nem, mert nem akarsz velem összeveszni, vagy azért, mert szerinted ez így nem helyes?
– Azért nem, mert az a lakás a tiéd. Ennyi.
Anna bólintott. A papír még mindig ott feküdt közöttük az asztalon. Péter összegyűrte, és beledobta a szemetesbe.
Februárban Anna egy este munkából hazatérve borítékot talált a postaládában. Egyszerű, fehér boríték volt, feladó nélkül. Odabent kézzel írt levél lapult, apró, szabályos betűkkel.
„Anna. Értem, hogy te a lakást a sajátodnak tekinted. De gondold végig: mi lesz, ha egyszer elváltok Péterrel? Ő semmi nélkül marad. Az ő egyszobás lakásán még hitel van. A te zuglói kétszobásod viszont nem pusztán egy ingatlan. Az a fiam jövője. Arra kérlek, most ne csak magadra gondolj. Ilona.”
Anna a lépcsőházban állva olvasta végig. A lábán átázott csizma volt, a sálja kibomlott, és egészen a derekáig lógott. A folyosói lámpa egyenletes időközönként pislantott egyet, s minden villanásnál Anna árnyéka hol kirajzolódott a falon, hol eltűnt róla.
Visszacsúsztatta a levelet a borítékba, és felment a lakásba.
Aznap este nem mondta el Péternek. A borítékot betette az íróasztal fiókjába, a számlák kupaca alá. Aztán mégis elővette. Újra elolvasta. Majd visszatette ugyanoda.
Valami megváltozott benne. Nem az elhatározása, az nem. Az továbbra is ugyanaz maradt. Inkább ott mozdult el valami, ahol az emberben a türelem lakik. Mintha ez a belső tartalék lassan összehúzódott volna, akár a napon száradó agyag. És repedezni kezdett.
Márciusban Anna kivett egy szabadnapot, és felkeresett egy közjegyzőt. Nem azt, akinek a telefonszámát Ilona korábban kérte tőle. Egy másikat, Terézvárosban, akit az egyik kolléganője ajánlott.
A közjegyző, dr. Szabó Gábor, nagyjából negyvenöt éves, kopaszodó férfi volt, az orrnyergén szemüveg nyomával. Időpont nélkül is fogadta.
– Miben segíthetek?
– Végrendeletet szeretnék készíteni.
– Milyen vagyonról lenne szó?
– Egy lakásról. Kétszobás, Zuglóban.
– Kinek kívánja hagyni?
– Magamnak.
A férfi felnézett a papírok közül.
– Ezt hogy érti?
– Úgy szeretném rendezni, hogy a lakás minden körülmények között az én tulajdonomban maradjon. Ha pedig velem történne valami, akkor egy meghatározott személyhez kerüljön. Nem a férjemhez.
– Kihez?
– Az unokahúgomhoz. Most tizenkét éves. A nővérem, Katalin lánya.
Dr. Szabó Gábor feljegyezte, majd megkérdezte:
– Házas?
– Igen.
– A férje tud erről?
– Tudni fog.
A közjegyző csak bólintott, és nem fűzött hozzá semmit. Anna hálás volt ezért a hivatásos tartózkodásért.
Másfél órát töltöttek bent. Anna aláírta a végrendeletet. Az egyik példány a közjegyzőnél maradt, a másikat magával vitte. A boríték a táskájába került, a telefonja és a kulcsai mellé.
Odakint olvadt a hó. A járda latyakosan cuppogott a talpa alatt, Anna pedig végigsétált Terézvároson egy kávézó, egy gyógyszertár és egy esőtől csillogó játszótér mellett, ahol nedves hinták lógtak mozdulatlanul. A levegő nyirkos földszagot hordozott, és valami édeskés illatot is, mintha a közelben gofrit sütöttek volna.
Könnyebbnek érezte magát. Nem boldognak, nem felszabadultnak. Csak könnyebbnek. Úgy, ahogy az ember akkor érzi, amikor végre letesz a válláról egy nehéz táskát.
Péternek még aznap este elmondta. A konyhában ültek, sajtos tésztát ettek, odakint pedig esett az eső. Márciusi eső volt, zajos és szeles; a széllökések időről időre az ablaküveghez vágták a cseppeket.
– Ma közjegyzőnél jártam – szólalt meg Anna.
Péter abbahagyta a rágást.
– Miért?
– Végrendeletet készíttettem a lakásról.
– Kinek a javára?
– Nórának. Katalin lányának.
Csend lett. Péter letette a villáját. Anna látta, ahogy megfeszülnek az állkapcsán az izmok: összeszorította, elengedte, majd újra összeszorította a fogait.
– Anyám miatt csináltad?
– Magam miatt.
– Anna…
– Péter, kérlek, hallgass végig. A lakás az enyém. Már a megismerkedésünk előtt is az enyém volt. Amíg élek, az is marad. Utánam pedig ahhoz kerül, akit én választok. Ez nem ellened szól. Rólam szól.
A férfi hallgatott. Az eső verte az ablakot. Végül bólintott.
– Rendben.
– A „rendben” azt jelenti, hogy elfogadod, vagy azt, hogy megsértődtél?
– Azt jelenti, hogy megértettem.
Anna ekkor lassan előrenyúlt.