Ilona asszony a főasztalnál foglalt helyet, mélyzöld ruhában. A mellén ott csillogott az a bross, amelyről azt mesélte, már az édesanyja is viselte. Aranyból készült, vékony ágacskát formázott, három apró kővel. Anna észrevette, hogy a kövek fénye tompa, mintha már belefáradtak volna a ragyogásba.
Ilona asszony köszöntője hosszúra nyúlt. Családról beszélt, hagyományokról, arról, hogy egy nőnek tudnia kell otthont teremteni. „Nem falakat, hanem kapcsolatokat” – mondta, és közben Annára emelte a tekintetét. A vendégek tapsolni kezdtek. Anna mosolyt erőltetett magára, aztán kortyolt a pezsgőből. A buborékok aprón csípték a szájpadlását.
Később, amikor már mindenki táncolt, Ilona asszony odalépett hozzá a bárpultnál.
– Szép esküvő volt.
– Köszönöm.
– Péter boldog.
– Én is az vagyok.
Ilona asszony ekkor megfogta Anna könyökét. Az ujjai szárazak voltak, és túlságosan erősen kapaszkodtak belé.
– Anna, a lakásról szeretnék beszélni. Te is érted, ugye? Egy család egy egység. Mindent rendesen kell elintézni. Péter férfi. Neki kellene a ház urának lennie.
– Az esküvőn, Ilona asszony? Ezt most akarja megbeszélni?
– Mikor máskor? Később minden elsikkad, jönnek a hétköznapok. Én csak azt szeretném, hogy a fiam a saját otthonában éljen.
– Ott él. Az enyémben.
Ilona asszony elengedte a karját. A mosoly az arcán maradt, de a szeme megváltozott. Hidegebb lett. Olyan, mint a brossban ülő fakó kövek.
– Majd meglátjuk.
Anna kiitta a pezsgőt. A pohár halkan koppant a pulton.
Az esküvő utáni első hónapok csendesen teltek. Péter nyolcra ment dolgozni, Anna kilencre. Esténként vagy együtt főztek valamit, vagy rendeltek vacsorát. Szombatonként nagy bevásárlólistával indultak az Auchanba. Vasárnap Péter tizenegyig aludt, Anna pedig a konyhában kávézott, és a telefonját görgette.
Ilona asszony ritkábban telefonált. Kéthetente egyszer. De minden hívásában volt egy apró tűszúrás.
– Terveztek felújítást?
– Egyelőre nem.
– Hát, persze. Idegen lakásra minek is költene az ember?
– Ez nem idegen lakás, Ilona asszony.
– Péternek az. Amíg nincs átírva.
Anna letette a telefont, és kiment mosogatni. A forró víz végigcsorgott a tányérokon, a pára felszállt az arcáig, ő pedig ott állt egy percig, kettőig, háromig, míg az ujjai egészen kipirosodtak.
Péter észrevette.
– Anyám hívott?
– Aha.
– Megint a lakás?
– Aha.
– Beszélek vele.
De nem beszélt. Vagy ha mégis, úgy mondta, hogy Ilona asszony attól sem hagyta abba.
Decemberben aztán váratlanul megjelent náluk. Nem szólt előre. Egy pitét hozott, meg egy irattartót.
A pite káposztás volt, szép aranybarnára sült, illatos. Az irattartó átlátszó műanyagból készült, benne papírokkal. Anna akkor pillantotta meg, amikor az előszobában felakasztotta az anyósa kabátját. A mappa félig kilógott a táskából.
– Mi az?
– Majd megmutatom. Előbb igyunk egy teát.
A konyhában ültek le. Ilona asszony megdicsérte a csempét a pult mögött, végighúzta az ujját a munkalapon, megkérdezte, milyen márkájú a csaptelep. Anna válaszolgatott. A káposztás pite valóban finom volt: a töltelékben tojás is volt, a tésztája vékonyra sült, rétegesre vált a kés alatt.
– Nagyon jó – mondta Anna.
– Anyám receptje. Megtaníthatlak rá.
– Örülnék neki.
Ilona asszony elmosolyodott. Aztán elővette az irattartót.
– Tessék. Mindent előkészítettem. Ez itt egy ajándékozási szerződés. A lakást átíratod Péterre. Semmi bonyolult nincs benne, egyetlen közjegyzői ügyintézés az egész.
Anna a mappára nézett. Átlátszó műanyag, benne fehér lapok, nyomtatott sorokkal. Nem nyúlt hozzá.
– Ezt maga készíttette?
– Egy jogász írta meg. Ismerősöm. Nem került semmibe.
– Anélkül, hogy én tudtam volna róla?
– Anna, ne csinálj ebből nagy ügyet. Ez csak formaság. Házastársak vagytok. Nem mindegy, kinek a nevén van?
– Ha mindegy, akkor miért kell átíratni?
Ilona asszony letette a villáját. A tányéron maradt egy fél falat pite.
– Mert így helyes.
– Kinek helyes?
– A családnak.
Anna felállt. Odament a mosogatóhoz, megnyitotta a csapot, aztán rögtön el is zárta. Visszafordult.
– Ilona asszony. Ezt a lakást a nagymamámtól örököltem. Negyven éven át dolgozott egy textilgyárban. Negyven évig, hogy az egyszobás lakását végül kétszobásra cserélhesse. Nem fogom átíratni.
– A saját férjedre sem?
– Senkire.
Csend lett. Odakint egy varjú károgott. Anna hirtelen minden neszt külön hallott: a falióra ketyegését, a hűtő tompa zúgását, a saját lélegzetét.
Ilona asszony visszatette a papírokat a táskájába.
– Péter tudja, hogy te így gondolkodsz?
– Péter is így gondolja.
– Majd meglátjuk.
A látogatás után Anna két éjszakán át alig tudott rendesen aludni. Lefeküdt, lehunyta a szemét, és újra meg újra maga előtt látta azt a mappát. Az áttetsző műanyagot, a fehér papírokat. Olyan volt, mint egy borítékba zárt ítélet.
Péter mellette aludt, a saját oldalán. Mindig a jobb oldalára fordulva aludt el, egyik kezét a párna alá csúsztatva. Anna a hátán feküdt, és a mennyezeten számolta az utcai lámpa fénycsíkjait.
A harmadik éjjel felkelt. Kiment a konyhába, felnyitotta a laptopot, és belépett a földhivatali nyilvántartás oldalára. Aztán becsukta. Majd újra megnyitotta.
Nem a lakás járt a fejében. Hanem Erika nagymama, aki minden hajnalban fél hatkor kelt, hogy keresztülutazzon a városon a gyárig. Eszébe jutott, ahogy aszalt gyümölcsből kompótot főzött, majd kitette az ablakpárkányra hűlni. Annában most is felderengett annak az illata: édes volt, meleg, szilvás mellékízzel. És arra is emlékezett, milyen komolyan nézett rá egyszer a nagymamája, amikor egy tanácsot akart a lelkére kötni.