Ilona Petrovna már az esküvő előtt felmérte a menyének lakását. A szertartás után pedig emlékeztette Annát arra, amit szerinte megígért. Anna valóban átíratta. Csakhogy nem úgy, ahogyan az anyósa elképzelte.
Ilona Petrovna először márciusban állított be Annához. Nem hívták, mégis megjelent: kezében egy zacskó mandarinnal, a tekintetében pedig azzal a hideg számítással, amellyel az ember négyzetmétereket mér fel.
Anna akkor még nem fogta fel, hogy ez tulajdonképpen szemle. Kávét főzött, csészéket vett elő, leendő anyósa pedig végigjárta a szobákat, ujjával megérintette az ablakpárkányokat, és hallgatott. Ez a csend nehéz volt, tömör, akár a téli köd.
– Szép lakás – jegyezte meg Ilona Petrovna, amikor megállt a hálószoba ablakánál. – Kétszobás?
– Igen. Negyvenhét négyzetméter.
– Saját?
– Az enyém. A nagymamámtól maradt rám.
Ilona Petrovna bólintott. Megigazította a függönyt, noha erre senki sem kérte, aztán visszament a konyhába. Leült, két tenyere közé fogta a csészét, és úgy nézett Annára, mintha egy láthatatlan, belső mércéhez próbálná hozzáilleszteni.
– Te illesz Péterhez.
Anna elmosolyodott. Huszonkilenc éves volt, és másfél éve szerette Pétert. Az anyját mindössze harmadszor látta. Az első két találkozás rövidre sikerült: egy kávézó, Péter születésnapja, udvarias mondatok. Most viszont itt volt a lakás, a mandarin és ez a különös, méregető pillantás.
– Köszönöm, Ilona Petrovna.
– Hívj csak Ilonának.
Anna nem tette. Valami azt súgta neki, ehhez még korán van.
Az esküvőt októberre tűzték ki. Péter augusztusban kérte meg a kezét, barátok nyaralójában, a rövidnadrágja zsebébe rejtett gyűrűvel és fülig vörösödve. A gyűrű vékony volt, aranyból készült, apró kővel a közepén. Anna azóta le sem vette.
A készülődés gyorsan haladt. Péter mérnökként dolgozott egy csepeli üzemben, tisztességesen keresett, de fényűzésre nem futotta. Anna egy építőipari cégnél vitte a könyvelést. Ketten együtt fizették Péter kispesti garzonjának hitelét, közben pedig félretettek a felújításra.
A kispesti lakást Péter még Anna előtt vette. Harmincegy négyzetméter, ötödik emelet, udvarra néző ablakok. A pincéből nedves szag szivárgott fel, éjszakánként pedig zúgtak a csövek. Anna nem költözött oda. Ők az ő lakásában éltek, Erika nagymama régi, zuglói kétszobásában. Csendes udvar, magas mennyezet, halszálkás parketta. Erika négy éve halt meg, és egyetlen unokájára hagyta az otthonát.
Ilona Petrovna szerdánként telefonált. Mindig ugyanabban az időpontban, este hétkor, amikor Péter már hazaért. Érdeklődött az esküvőről, a ruháról, az étteremről. Aztán mellékesen elejtett egy-egy mondatot.
– Az esküvő után azért egy lakásban fogtok lakni, ugye?
– Igen. Nálam.
– Akkor Péterét eladjátok?
– Egyelőre nem. Még hitel van rajta.
– Ja, értem. Persze.
Rövid szünet következett, majd újabb kérdés.
– És a te lakásod a neveden van?
– Igen. A nagymamámé volt.
– Hát akkor az esküvő után majd átíratod, gondolom. Kettőtökre. Vagy Péterre. Így lenne rendjén. Elvégre család lesztek.
Anna a tűzhelynél állt, és a ragut kevergette. A kanál nekiütődött a fazék szélének, a hang pedig üresen kongott, mintha egy lakatlan szoba válaszolt volna rá.
– Majd átgondolom – mondta végül.
– Persze, gondold csak át. Én csak azt mondom, mi a szokás.
Anna letette a telefont. Péter a szobában ült, focimeccset nézett. Nem hallotta. Vagy hallotta, csak úgy döntött, nem fontos.
Szeptember lett. Három hét maradt az esküvőig. Anna a varrónőnél próbálta a ruháját Józsefvárosban. Egyszerű darab volt: tejfehér krepp, hosszú ujj, hátul gombsor. Júlia, az ötvenes éveiben járó varrónő, centivel a nyakában igazította a felsőrészt.
– Lefogytál – állapította meg, miközben kivett néhány gombostűt a szájából.
– Idegek.
– Anyós?
– Miért rögtön anyós?
Júlia felvonta a szemöldökét, de nem szólt semmit. A gombostűk visszakerültek a helyükre.
Anna a tükör előtt állt, és a saját képmását nézte. Százhatvannyolc centi magas volt, keskeny vállú, sötét szemöldöke majdnem összeért az orrnyerge fölött. Erika nagymama szemöldöke. A nagymamája mindig azt mondta: ez nem szemöldök, hanem jellem.
A telefon megrezzent a táskájában. Anna elővette. Ilona Petrovna üzenete volt: „Anna, küldd át annak a közjegyzőnek a címét, akit Péter ajánlott. Szeretnék valamit megkérdezni a tulajdonjogról.”
Anna elolvasta. Aztán még egyszer. Végül visszatette a készüléket a táskájába.
– Júlia, van nálad víz?
– Az előszobában, a kis szekrényen.
Anna fél pohárral ivott meg egy huzamra. A víz langyos volt, és műanyag íze maradt utána a szájában. Enyhén remegett a keze, ezért a tenyerét a combjára szorította, hogy megállítsa.
Este rákérdezett Péternél.
– Te megadtad anyádnak egy közjegyző számát?
– Milyen közjegyzőét?
– Azt írta, hogy te ajánlottad neki.
Péter összeráncolta a homlokát. Ilyen arcot vágott, amikor nem értett valamit, de nem akart tanácstalannak látszani: összeszorította a száját, és kissé félrenézett.
– Én semmit nem ajánlottam neki. Biztosan összekevert valamit.
– Péter.
– Mi az?
– Azt akarja, hogy írassam át a lakást.
Csend lett. A szomszédból átszűrődött a tévé hangja, valamilyen műsor nevetése tompán ütötte át a falat. Péter megdörzsölte az orrnyergét.
– Ezt komolyan mondta?
– Szerdánként. Minden szerdán.
Leült a kanapéra, könyökét a térdére támasztotta. Kis idő múlva felnézett Annára.
– És te mit szeretnél?
– Azt tudni, te mit gondolsz.
– Azt, hogy ez a te lakásod.
Anna mellé ült. A válluk összeért, és a póló anyagán keresztül megérezte Péter testének melegét. Ez akkor többet jelentett bármilyen mondatnál. Csakhogy a mondatokból kevés volt.
– Beszélsz vele?
– Beszélek.
Nem beszélt.
Az esküvőt a „Nyírfa” étteremben tartották a Bartók Béla úton. Negyvenkét vendég gyűlt össze, élő zene szólt, és az asztalra fehér cukormázrózsákkal díszített torta került.