Egy asszony az ilyesmit akkor is megérzi, ha senki sem mondja ki előtte hangosan.
Eszter mégis tűrt. Nem félelemből, hanem büszkeségből. Nem akarta, hogy a háta mögött azt suttogják: nem tudta megtartani az urát. Nem akarta, hogy a gyerekei apa nélkül nőjenek fel. És azt sem volt hajlandó beismerni, hogy valamikor, nagyon fiatalon rosszul döntött, amikor a sok udvarló közül éppen Balázst választotta. Mert választhatott volna mást is: sok férfi nézett utána, sokan szerették volna maguk mellett tudni. Ő mégis a legfeltűnőbbet, a leghangosabbat, a legcsillogóbbat választotta. Most pedig ennek az árát fizette.
Tíz esztendő telt el így. András mindent látott. Látta, hogyan öregszik Eszter, nem az évektől, hanem a kimerültségtől. Látta, hogy egyre ritkábban nevet, és azt is, hogy Balázs mind gyakrabban indul be a városba, mindig valami „fontos ügyre” hivatkozva. András pedig várt. Még magának sem merte kimondani, de várt.
Aztán egyszer csak megtörtént.
Balázs elment. Nem csendben, nem lopakodva, hanem nyíltan, ajtót csapva maga mögött. A városban talált magának egy fiatalabb nőt, egy szupermarketben dolgozó eladólányt. Eszter szemébe mondta: nem bírja tovább. Azt mondta, unalmas lett mellette az élet, a gyerekek folyton zajonganak, a ház pedig olyan neki, mint valami posvány. Összeszedte a holmiját, és elhajtott. Végleg.
A falu napokig ettől zúgott. Voltak, akik sajnálták Esztert: szegény asszony, két gyerekkel, hogyan boldogul majd? Mások kárörvendve csóválták a fejüket: biztosan ő kergette el az embert, jobban kellett volna igyekeznie. Akadtak olyanok is, akik egyszerűen csak figyeltek, várva, mi következik ezután.
András egy szomszédasszonytól hallotta meg a hírt. Az asszony valami apró-cseprő ügyben tért be hozzá, aztán mellékesen elmesélte, mi történt Balázséknál. András szó nélkül hallgatta végig. Kikísérte a nőt, becsukta utána az ajtót, és csak akkor vette észre, hogy remeg a keze. Nem örömében. Nem. Inkább az izgalomtól, attól a hirtelen rászakadó felismeréstől, hogy elérkezett az, amire tíz hosszú éve várt, s amiben közben alig mert hinni.
Eszter szabad lett.
Mégsem ment hozzá azonnal. Két hónapot kivárt. Nem akarta, hogy úgy tűnjön, mintha lesben állt volna. Pedig lesben állt, a maga csendes, szégyellt reményével. Időt akart adni neki, hogy túl legyen az első ütésen. Hogy a pletykák elcsendesedjenek. Hogy a gyerekek is lassan megszokják az új rendet, az apjuk nélküli mindennapokat.
Ez alatt a két hónap alatt András folyton gondolkodott. Elképzelte a beszélgetést, újra meg újra elpróbálta magában a mondatokat. Közben vásárolni kezdett — nem Eszternek, hanem a gyerekeknek. Játékot, ruhát, édességet. Mindent egy nagy szatyorba rakott. Néha nevetett is magán: hová viszed ezt, ember, hiszen még meg sem szólítottad őt? De másnap megint vett valamit.
Aztán egy őszi reggelen, amikor alacsonyan ült az égen a szürkeség, és a fák ágairól már az utolsó levelek hullottak, elindult.
Tiszta inget vett fel. Megborotválkozott. Kézbe fogta az ajándékokkal teli szatyrot, és végigment a falun, egészen Eszter házáig. Ahhoz a házhoz, amelyből Balázs két hónappal korábban kivonult.
Eszter nyitott ajtót. András azonnal látta, hogy valami megváltozott rajta. Nem rosszabb lett, inkább más. Keményebb. Összeszedettebb. Az arca vékonyabb volt, a szeme mélyebben ült, mégis új fény égett benne. Olyan tűz, amely csak abban gyullad ki, aki átment a legnehezebben, és rájött, hogy mégis talpon maradt.
— András? — kérdezte meglepetten. — Mi járatban?
— Beszélni szeretnék veled — felelte. — Lehet?
Eszter hallgatott egy pillanatig, aztán félreállt a küszöbtől, de nem hívta be. Ott maradt az ajtóban, vállával a félfának támaszkodva, karját összefonva a mellén.
— Mondd.
András sok mindent előre kitalált. Szép mondatokat, komolyakat, helyeseket, olyanokat, amelyeket éjszakánként magában ismételgetett. Most azonban, ahogy ott állt előtte, mind kirepült a fejéből. Végül csak ennyit tudott kimondani:
— Eszter, tíz éve szeretlek. Tudod jól. Nem tolakodtam, nem zavartam bele az életedbe, nem ártottam senkinek. Csak vártam.