— Most pedig… egyedül maradtál. Én meg azt szeretném, ha együtt lennénk. A gyerekeidet úgy fogadnám el, mintha a sajátjaim volnának. Mindent megtennék értetek. Tényleg mindent. Csak mondd ki, hogy lehet.
Ezzel elhallgatott.
Eszter nem válaszolt azonnal. Nézte őt hosszan, mozdulatlanul. Eltelt egy perc, talán kettő is. András pedig látta a szemében: nem csillant benne öröm. Hála sem. Még meglepetés sem. Valami egészen más ült ott. Keserűség. Mintha nem ezeket a mondatokat várta volna tőle. Vagy talán igen, csak nem most. És nem tőle.
— András — szólalt meg végül halkan. — Te rendes ember vagy. Ezt tudom. Ismerem az egész falut, és köztük is különb vagy sokaknál. De…
Elakadt. Összeszorította a száját, mintha a következő szavakat neki magának is nehéz lenne kimondania.
— De te vártál.
— Micsoda? — értetlenkedett András.
— Azt vártad, hogy elessek. Tíz éven át erre várakoztál. Arra, hogy Balázs elhagyjon. Arra, hogy itt maradjak egyedül, gyerekekkel, pénz nélkül, kapaszkodó nélkül. Azt figyelted, mikor rogyok össze, hogy akkor majd megjelenhess. Jóságosan, szépen, mint valami megmentő. És felemelhess a földről.
— Eszter, én nem…
— Várj. Most én beszélek.
Kihúzta magát, és a hangja egyszerre keménnyé vált.
— Azt hiszed, nem tudtam? Azt gondolod, nem vettem észre, hogyan nézel rám? Tíz évig láttam. Minden vásárban, minden ünnepen, minden véletlen találkozásnál az utcán. Néztél, és közben vártál. Arra, hogy összetörjek. Hogy a férjem elmenjen. Hogy majd én kússzak oda hozzád. Csakhogy nem törtem össze. És nem is kúsztam senkihez.
— Nem azt akartam, hogy összeroppanj — mondta András tompán. — Én csak… szeretlek.
— Nem, András. Ez nem szeretet volt. Te sorban álltál. Mint az ember a rendelőben. Azt gondoltad: „Sebaj, Balázs majd kitombolja magát, én pedig türelmes vagyok, kivárom.” Hát kivártad. Most meg itt állsz egy szatyorral. Azt hitted, ettől majd meghatódom? Hogy a nyakadba borulok?
András nem felelt. Csak állt előtte, és érezte, hogy odabent valami darabokra hullik. Nem a reménye. Annál mélyebb dolog. Az a kép, amelyet önmagáról őrzött. Hogy igaza van. Hogy nemes lelkű. Hogy tisztán és szépen szeret.
— Az én bukásomra vártál — ismételte Eszter, és a szavai hidegen csengtek. — De nem buktam el. Igen, a férjem elment. Igen, nincs pénzem. Igen, nehéz. De állok. Etetem a gyerekeimet, rendbe tettem a kertet, megjavítottam a tetőt is — egyedül, ha már tudni akarod, férfikéz nélkül. Nincs szükségem senkire. Rád sem. Másra sem. Én magam vagyok. Érted? Ma-gam.
— Eszter…
— Menj haza, András. Menj. És többet ne gyere ide.
Hátralépett, aztán becsukta az ajtót.
András még jó ideig ott maradt a tornácon. Kezében a szatyorral. A virágokat, amelyeket a kabátja alá rejtett, elő sem vette. A mellkasában a szíve hirtelen nehéznek és idegennek tűnt, mint egy kő, amelyet rossz helyre tettek.
Hazament. Leült az asztal mellé. Maga elé rakta az ajándékokkal teli csomagot: játékokat, édességet, egy gyerekkönyvet. Sokáig csak bámulta őket. Aztán egyszer csak sírni kezdett. Nem sértettségből. Szégyenből. Mert Eszternek igaza volt.
Valóban várakozott. Tíz teljes éven át. Azt mondogatta magának: „Én csak szeretem. Nem kérek semmit. Csak a közelében vagyok.” Csakhogy a lelke mélyén mégis várt. Várta, hogy Balázs megbotoljon. Hogy Eszter magára maradjon. Hogy a sors végre felé fordítsa az arcát. És ebben a várakozásban volt valami mélységesen torz. Mintha azt kívánta volna, hogy Eszter élete omoljon össze, csak azért, hogy ő utána odaléphessen, és megmenthesse.
Eszter pedig megértette ezt. Nem az eszével, hanem az asszonyi szívével.