Először egy falusi lakodalomban pillantotta meg. A menyasszony húga volt. Kicsit félrehúzódva állt egy nyírfa mellett, és valamin halkan nevetett — nem feltűnően, nem mások kedvéért, hanem úgy, ahogy az nevet, akinek belül békesség van a lelkében. Világoskék, fehér pöttyös ruha volt rajta; egyszerű kartonanyag, semmi különös, mégis úgy simult rá, mintha éppen neki varrták volna. Vastag, világosbarna fonata a vállára omlott.
András a barátaival ácsorgott, műanyag pohárból kortyolgatott valamit, és csak nézte. Nézte, és képtelen volt levenni róla a szemét. Valaki oldalba bökte a könyökével.
— Mit bámulod ennyire? Hiszen ott a férje.
Azzal egy erős testalkatú, kockás inges férfira mutatott, aki már át is vágott a füves udvaron a nő felé. Magabiztosan közeledett, olyan mozdulatokkal, mint aki pontosan tudja, mi az övé.
Így tudta meg András, hogy a nő férjes asszony. Azt is, hogy Eszternek hívják. És hogy van már egy kislánya is, alig egyéves, akit arra az estére a nagymamánál hagytak.
Másé volt. Mindenestül másé. A ruhája, a fonata, a nevetése, sőt az a csendes, belső élet is, amely belőle áradt. András ezt józanul, világosan felfogta. Csakhogy a szívnek nem lehet parancsolni. A szív ostoba jószág: kiválaszt valakit, és onnantól nincs mit tenni.
Pedig András nem volt könnyelmű ember. Mérnökként dolgozott egy nagyobb vállalat járási kirendeltségén, és munkája miatt gyakran járta a környékbeli falvakat. Egyedül élt. Az édesanyja korán meghalt, az apja pedig új feleségével beköltözött a városba, és alig törődött vele. A húga valahol délen élt, egy katonatiszt feleségeként. András tehát megszokta, hogy magára számíthat. A háza régi volt, még az anyjától maradt rá. A gazdasága nem nagy, de rendben tartott. A természete nyugodt, kiegyensúlyozott; nem volt benne sem hirtelen harag, sem látványos indulat. A nők észrevették, néha érdeklődve is néztek utána, ő azonban senki felé nem mozdult.
Mert ott volt Eszter.
Nem, soha nem próbált betolakodni az életébe. Nem írogatott neki, nem várta meg a bolt előtt, nem kereste az ürügyet valamiféle „véletlen” beszélgetésre. Valójában alig váltottak néhány szót. Ha összefutottak az utcán, Eszter barátságosan biccentett, András visszaköszönt, visszafogottan, és ennyiben maradtak. Néha messziről látta őt: a buszmegállóban, a községháza környékén, a piacon. Eszter a gyerekekkel ment — időközben megszületett a második, egy kisfiú —, babakocsit tolt, táskákat cipelt. András ilyenkor utána nézett, és azt mondogatta magában: „Ott megy egy ember. Nem akarok tőle semmit. Csak éljen, legyen boldog. Ennyi az egész.”
Ezzel áltatta magát. És hitt is benne.
Ám valahol mélyen, olyan mélyen, ahová ő maga sem mert igazán lenézni, ott lapult valami más. Egy remény. Sötét, szégyellt, önmaga elől is eldugott remény. Hogy egyszer talán minden megváltozik. Hogy a férje elmegy. Hogy történik valami, bármi, és Eszter szabad lesz. És akkor…
Erre a gondolatra nem engedte magát továbbmenni. Megtiltotta magának. De a remény ott maradt benne. Ült csendben, és várt.
Eszter férje, Balázs, feltűnő ember volt. Magas, jóképű, vakító fogú, harsány hangú férfi. Az erdészeti vállalatnál dolgozott, nem kint a fakitermelésen, hanem az irodán. Beszerző volt. Gyakran járt be a városba, és olyan holmikkal tért haza, amilyeneket a faluban mások ritkán láttak. A feleségét is szépen öltöztette, a szomszédasszonyok irigységére. A gyerekeket elkényeztette. A házukban nem volt hiány semmiben.
Mégis volt benne valami kielégíthetetlen. Valami csillapíthatatlan éhség, amelyet nem töltött be sem a felesége, sem a gyerekei, sem a pénz. Mindig új kellett neki: új autó, új ruha, új élmény, új nő. Az asszonyokról a faluban csak suttogva beszéltek, de Eszter természetesen tudott róluk.