Azzal a bizonyos, szerinte páratlanul tehetséges Máriával, akihez képest Lilla minden mozdulata, minden étele, minden próbálkozása eleve csak silány utánzat lehetett.
Lilla lassan felállt a székről. Nem volt benne semmi a megszokott kapkodásból, nem remegett idegesen, nem igyekezett elsimítani a helyzetet, ahogy korábban annyiszor. Mozdulatai dermesztően nyugodtak voltak, szinte gépies pontossággal követték egymást, mint amikor egy ragadozó végre kijelöli magának a zsákmányt. Máskor élénk, beszédes arca most olyan merevnek tűnt, mintha gipszből öntötték volna ki. Egyetlen érzelem sem látszott rajta. Ez a feneketlen üresség a felesége tekintetében egy pillanatra még Gábort is kizökkentette. Már nyitotta a száját, hogy odavessen még valami csípős megjegyzést arról, milyen tehetségtelenül pazarolja az ő idejét és a közös pénzüket, ám a szavak valahol a torkán akadtak. Könnyekre számított. Sietős mentegetőzésre. Arra, hogy Lilla azonnal felajánlja, süt neki rántottát, vagy gyorsan kifőz valami bolti készételt. Erre a csengő, súlyos, szinte tapintható csendre azonban egyáltalán nem volt felkészülve.
Lilla komótosan megkerülte az asztalt. Egészen közel lépett hozzá, és felülről nézett le rá. A helyiségben olyan némaság ült, hogy csak a díszgyertyák kanócainak halk sercegése hallatszott. Gábor ösztönösen hátrébb húzódott a szék támlájához, arcáról pedig lassan leolvadt az önelégült vigyor. A helyét előbb bizonytalanság, majd őszinte, bár még halvány értetlenség vette át.
– Lilla, mi van veled? – motyogta tétován, miközben a nő pengeélessé szorított ajkát figyelte. – Én csak kimondtam az igazat. Meg kell tanulnod elfogadni az építő kritikát, nem pedig itt állni, mint valami szobor. Ez nevetséges.
Nem jutott a mondat végére. Lilla villámgyors, pontos mozdulattal felkapta az asztalról a tányérját. Azt a tányért, amelyen még ott hevertek a borjúhús maradékai, a savanykás-édes mártás tócsái és az összegyűrt, leköpködött szalvéta. Mielőtt Gábor agya egyáltalán parancsot adhatott volna a testének a védekezésre, Lilla teljes erőből, minden évek alatt felgyülemlett sértettségét és dühét belevetve a mozdulatba, egyenesen a mellkasának csapta.
A találat tompán és súlyosan puffant. A porcelán fájdalmasan ütődött Gábor szegycsontjához. A sűrű, ragacsos gránátalmás szósz szanaszét fröccsent, és azonnal beszívódott a drága, világos márkás ing finom anyagába, amelyet a férfi kifejezetten az ünnepi estére vett fel. A húsdarab végigcsúszott a gombokon, majd cuppanva az ölébe esett, zsíros, nedves nyomot hagyva a világos nadrágon. Az összegyűrt szalvéta a vállára tapadt, aztán lassan lejjebb csúszott, maga után húzva egy sötétbordó, alvadt vérre emlékeztető csíkot.
Gábor furcsa, elfojtott hangot adott ki, valamit a rekedt hörgés és a malacszerű visítás között. Hátrarándult, a szék alatta panaszosan megnyikordult, és veszélyesen megbillent. Kezei összevissza kapálóztak a levegőben; mintha egyszerre akarta volna eltaszítani magától Lillát, és megmenteni a már menthetetlenül tönkretett ruháját.
– Te meg mit művelsz, te őrült?! – sivított fel, és a korábbi kényelmes, magabiztos baritonjának nyoma sem maradt. A hangja hisztérikus falzettbe csúszott. – Teljesen elment az eszed?! Ez olasz pamut! Egy nyolcvanezer forintos inget tettél tönkre, te bolond!
– Kiköpted a vacsorámat, és azt mondtad, hogy anyád istenien főz, ez meg disznóknak való moslék?! Három órát álltam a tűzhely mellett! Azt hiszed, tovább tűröm, hogy rám köpködj?! Fogd be! Nem vagyok többé se szakácsnőd, se cseléded! Pakold össze a rongyaidat, és takarodj anyucihoz, zabáld az ő süteményeit!
Gábor megpróbálta lesöpörni magáról a ragacsos masszát, de a keze annyira remegett, hogy csak még jobban szétkente a szószt, egyre mélyebbre dörzsölve azt a szövet rostjai közé. Az arcán valódi rémület jelent meg: annak az embernek a döbbenete, akinek rendezettnek hitt, kényelmes kis világa minden előzetes figyelmeztetés nélkül omlott össze.
Lilla undorodva félrelökte az üres tányért. Az csilingelve nekicsapódott az asztallapnak, csodával határos módon nem tört el, viszont lesodort a földre egy kristálypoharat. A szilánkok szétfröccsentek a parkettán, összekeveredve a kiömlött vörösborral. Lilla azonban le sem nézett. Tekintete szinte rászegeződött a férjére, és abban a pillantásban hideg, könyörtelen tűz égett.
Hirtelen megfordult, és két gyors lépéssel a konyhapulthoz ment. A mosogató mellett egy nagy, vastag konyharuha hevert. Nedves volt; Lilla alig fél órával korábban azzal törölte szárazra a megmosott zöldségeket és a kezét főzés közben. Megragadta az egyik sarkánál. Az anyag nehéz volt, tömör, bőven teleszívta magát hideg vízzel. Ez az ártalmatlan konyhai holmi a kezében egyetlen pillanat alatt a megtorlás tökéletes eszközévé változott.
Gábor zihálva, hangosan kapkodva a levegőt, átkokat motyogva próbált feltápászkodni a székről. Még mindig abban a naiv hitben ringatta magát, hogy ez csupán női hisztéria, amelyet a szokásos ordítással és fenyegetőzéssel könnyedén el lehet tiporni.
– Most azonnal összepakolok, és elmegyek anyámhoz! – üvöltötte, nyálat fröcskölve, miközben dühösen arrébb rúgta a földre esett borjúhúst. – Kezeltesd az idegeidet, te beteg idióta! A lábamat sem teszem be ide, amíg térden csúszva nem könyörögsz bocsánatért ezért a cirkuszért!
Lilla azonban nem hagyta, hogy felegyenesedjen, és felvegye a szokásos fenyegető testtartását. Élesen visszafordult, kényelmesebben fogta meg a konyharuhát, lendületet vett, majd elképesztő erővel, mintha valódi pásztorostort suhintana, végigvágott vele Gábor vállán. Az ütés hangja fülsiketítő volt: nedves, csattanó, éles zaj, amely úgy robbant szét a konyhában, akár egy pisztolylövés. A víztől elnehezült textil kegyetlenül csapódott a bőrébe a vékony, már így is tönkretett ingen keresztül.
Gábor felüvöltött a váratlan, égető fájdalomtól. Ösztönösen a feje fölé kapta a karját, összegörnyedt, és újra visszazuhant a székre.
– Áú! Mit csinálsz?! Ez fáj, te rohadt…! – A szeme elkerekedett az ősi, állati rémülettől. Alulról bámult fel a feleségére, mintha nem is az a nő állna előtte, akinek az önbecsülését éveken át olyan sikeresen taposta sárba, hanem valami késes őrült.
Lilla egy szót sem szólt. Újra meglendítette a kezét, és a vizes ruha félelmetes süvítéssel hasította ketté a levegőt, majd akkor csapódott Gábor hátára, amikor a férfi esetlenül megpróbált félrehúzódni. A második ütés még erősebb és pontosabb volt az elsőnél. Gábor velőtrázóan felkiáltott, felpattant, közben nagy robajjal felborította a széket, aztán pánikszerűen hátrálni kezdett a konyha kijárata felé. Otthoni bőrpapucsában csúszkált a kiömlött bor tócsáin és a szétszóródott ételmaradékokon.
– Takarodj innen! Ne gyere közelebb, hívom a rendőrséget! – ordította, miközben maga elé emelte reszkető karjait, hogy valahogy kivédje az újabb, csípős csapásokat.
Lilla azonban feltartóztathatatlanul nyomult előre. Mozgása ritmikus volt, kemény és kíméletlen; módszeresen sújtott le a nehéz, nedves textillel a férfi karjára, vállára, oldalára. Minden egyes suhintást éles, rémisztő csattanás kísért, utána pedig Gábor fájdalomtól eltorzult, kétségbeesett kiáltása. Lilla könyörtelenül szorította ki a folyosóra, egyetlen másodpercnyi szusszanást vagy eszmélést sem engedve neki. Úgy űzte ki a konyhából, ahogy egy rühes, pimasz kutyát kergetnek ki az utcára, miután az túl sokáig piszkított a gazdája házába.
– Hagyd már abba, te beteg nő! – visította Gábor, miközben megbotlott a folyosón összegyűrődött futószőnyegben.
Nevetségesen csapkodott a karjaival, hol az arcát, hol a fejét próbálta védeni, Lilla pedig nehéz, egyenletes lélegzettel haladt utána tovább. Kitágult szemében nem volt sem megbánás, sem tétovaság, még a bizonytalanság árnyéka sem. Csak hideg, összpontosított düh izzott benne: annak az embernek a dühe, aki végre letépte magáról az éveken át viselt, súlyos láncokat.