— Milyen különös az állaga. Mintha egy régi cipőtalpat előbb motorolajban főztek volna puhára, aztán valami érthetetlen okból nyakon öntötték volna a legolcsóbb, műanyag flakonos ketchuppal. És ez a szag… Mondd csak, rozmaringot tettél bele? Vagy inkább a mosogatószer maradt rajta a tányéron?
Gábor undorodva piszkálta a súlyos alpakka villa fogaival a sült borjúhús darabját. Eszébe sem jutott, hogy a direkt steakekhez élezett késsel rendesen levágjon belőle egy szeletet. Ehelyett valami tudományos kegyetlenséggel nyomkodta a rostokat, és figyelte, ahogy alóluk lassan kibuggyan a sűrű gránátalmaszósz. Lilla legalább negyven percet áldozott arra a mártásra: ott állt a forró lábas fölött, és türelmesen redukálta a vörösbort a fűszerekkel. Gábor ápolt arca, amely máskor szinte mozdulatlan nyugalmat sugárzott, most a gasztronómiai csalódottság legmagasabb fokát mutatta, nyílt, leplezetlen megvetéssel keverve mindaz iránt a munka iránt, amelyet valaki más végzett el.
— Rágós lett, Lilla. Külön megkértelek, hogy figyelj a sütő hőfokára. A borjúhús nem bírja ezt a barbár bánásmódot. Te egyszerűen kivégezted. Kétszer is. Először akkor, amikor kiszárítottad, másodszor pedig akkor, amikor ezzel a nevetséges, émelyítően savanykás szósszal próbáltad elfedni a kudarcot.
Lilla vele szemben ült, és az asztal alatt olyan erősen kulcsolta össze az ujjait, hogy az ízületei kifehéredtek. Sötétkék, elegáns ruhát viselt, amelyet kifejezetten erre az évfordulóra vett. Az asztalon drága kristálypoharak álltak, bennük megcsillant a meggyújtott gyertyák fénye; a viasz finom vanília- és szantálillatot árasztott. A gondosan megkomponált ünnepi látvány közepén ott díszelgett az a fogás, amely miatt Lilla három hosszú órát töltött a konyhában anélkül, hogy akár egy percre is leült volna. Saját maga választotta ki a friss bélszíndarabot a termelői piacon, vitába szállt a hentesével, aprólékosan letisztított róla minden inat, majd egy bonyolult recept szerint pácolta be. Őszintén remélte, hogy legalább ma este, ezen az egyetlen alkalmon, Gábor egyszerűen csak megvacsorázik, és nem kíséri minden falatját csípős, megalázó megjegyzésekkel. A reménye azonban abban a pillanatban porrá hullott, amikor a férfi ítélkező tekintete megállapodott a tányéron.
— Nézd csak meg ezt a vágási felületet — emelte fel Gábor a villára tűzött húscafatot szemmagasságba, mintha perdöntő bizonyítékot mutatna be. — A rostok teljesen szárazak. A szaftnak nyoma sincs, végleg eltűnt belőle. Legalább fél órával tovább sütötted a kelleténél. Komolyan nem tudom felfogni, hogyan lehet ilyen tehetségtelenül tönkretenni egy ennyire drága alapanyagot. Anyám a piacon mindig a legegyszerűbb, legolcsóbb sertéshúst veszi meg, mégis úgy készíti el, hogy szinte elolvad az ember szájában. Emlékszel, amikor múlt hétvégén nála voltunk? Fokhagymával és mustárral sütötte a karajt. A kérge ropogott, belül pedig annyi forró szaft maradt, hogy teljesen átitatta a krumpliköretet. Na, azt nevezem én konyhai tudásnak. Neki veleszületett érzéke van a húshoz. Ez itt viszont… ez bűncselekmény az élelmiszerek ellen.
A darabot undorral hajította vissza a porcelántányérra. A vékony porcelán panaszosan csendült meg a nehéz villa ütésétől, mintha maga is aláhúzná a szobában egyre sűrűsödő ingerültséget. Gábor látványosan, mélyen felsóhajtott, egész testtartásával azt érzékeltetve, milyen óriási fizikai áldozatra készül most pusztán az illem kedvéért. Megfogta a széles pengéjű kést, a hús széléről lefűrészelt egy parányi, majdnem áttetsző falatot, onnan, ahol a legkevesebb gránátalmaszósz érte, majd lassan, leplezetlen gyanakvással a szájába tette.
Lilla mereven figyelte, ahogy a férfi állkapcsa komótosan mozog. Odabent, a mellkasában egy feszes, súlyos rugó húzódott össze, tiszta haragból kovácsolva. Már kívülről tudta Gábor minden étkezési jelenetének forgatókönyvét, a legapróbb részletekig. Most mindjárt fintorba rándul a szája. Aztán megáll a rágásban. Utána a szemöldöke felkúszik, mintha az ízlelőbimbói elviselhetetlen kínzást szenvednének.
Gábor lassan rágott, mintha kavicsot őrölne a fogai között. Minden egyes állkapocsmozdulatnál erősebben torzult el az arca az elégedetlenségtől. Lehunyta a szemét, megfeszítette az arccsontját, majd hirtelen felnyitotta, és úgy nézett Lillára, mint akit az imént szándékosan meg akartak mérgezni. A rágás egy csapásra abbamaradt. Görcsösen felkapta az asztalról a hófehér textilszalvétát, amelyet Lilla előzőleg külön kikeményített és bonyolult formába hajtogatva tett az evőeszközei mellé. A szájához emelte, majd hangos, nedves csámcsogással egyenesen a makulátlan anyagba köpte a félig megrágott húst.
— Ne haragudj, de ez fizikailag ehetetlen — morogta, miközben hanyagul összegyűrte a szalvétát a kiköpött falattal együtt, és odadobta a tányér közepére, a szószmaradék, a zöldségköret és az érintetlen hús tetejére. A fehér vásznat azonnal átitatta a bordó folyadék, és pillanatok alatt koszos, visszataszító hulladékcsomóvá változtatta. — Ezt még lenyelni is veszélyes lenne a gyomornak. Valami kemény gumi, égett fahasáb és megsavanyodott kompót ízével. Fogalmam sincs, miért vágsz bele ilyen bonyolult receptekbe, ha egyszer képtelen vagy érezni az alapanyagot.
Gábor mindkét tenyerét az asztallap szélének vetette, és olyan undorodó erővel tolta el magától a tányért, mintha az bűzt árasztana. A vörösboros pohár talpa élesen nekikoccant az edény peremének, a bor veszélyesen meglódult, és csaknem kilöttyent a világos abroszra. A férfi kényelmesen hátradőlt a szék támlájára, keresztbe fonta karját a mellkasán, majd hideg, megkérdőjelezhetetlen fölénnyel pillantott a feleségére.
— Most felhívom anyámat. Biztos maradt nála tegnapról valami húsos-káposztás pite vagy házi pulykafasírt. Átmegyek, és végre normálisan megvacsorázom, ahogy megszoktam. Ezt pedig… — megvetően biccentett az elrontott ünnepi asztal felé — ezt megeheted te, ha bádogból van a gyomrod, és a szöget is megemészted. Vagy egyszerűen dobd ki. Bár őszintén szólva dühítően sajnálom azt a pénzt, amit ezekre az alapanyagokra elpazaroltál. Szó szerint a vacsorára szánt keret felét beledobtad a szemetesbe. Legközelebb, ha ünnepet akarsz rendezni, inkább rendelj kész ételt egy étteremből. Vagy hívd fel anyámat, és kérd meg, hogy jöjjön át, készítsen rendes asztalt. Tudod jól, hogy sosem mondana nemet. Mindig hajlandó segíteni, és kijavítani a te konyhai kudarcaidat.
Lilla nem pislogott. Nem fordította el a fejét, nem húzta be a nyakát, és egyetlen hang sem hagyta el a száját. Nem maradt benne sem sértettség, sem keserűség, sem az a megszokott, ragacsos bűntudat, amelyet Gábor évek óta, módszeresen nevelt belé minden közös étkezésük alkalmával. Helyette valami egészen más történt: odabent, hangtalanul mégis fülsiketítő tisztasággal, elpattant az angyali türelmét tartó acélkábel. A gránátalmaszósszal és Gábor nyálával átázott, összegyűrt szalvétát nézte, amely ott feküdt a gondosan elkészített hús tetején. Abban a másodpercben az egész világ ennek az undorító rongycsomónak a méretére szűkült össze körülötte. A piszkos pamut hirtelen hat év házasságuk kézzelfogható jelképévé vált: mindazoké a számtalan estéé, amikor Lilla a kimerítő munkanap után órákig állt a forró tűzhely mellett, igyekezett megfelelni, eltalálni a férfi hangulatát, otthont és melegséget teremteni, válaszul pedig csupán fölényes sóhajokat, jeges lenézést és vég nélküli, megalázó összehasonlításokat kapott Gábor anyjával.