A nedves, rücskös konyharuha, amely Lilla markában valami igazságosztó korbáccsá változott, újra a magasba lendült, majd undorító, cuppanó csattanással Gábor derekára vágódott.
A férfi márkás inge, az a finom olasz pamutból készült, valaha makulátlanul fehérre vasalt darab, most szánalmas látványt nyújtott. A gránátalmás szósz ragacsos, bordó foltjai összekeveredtek a vizes anyag koszos csíkjaival. Gábor, ez a mindig kifogástalan külsejű, magabiztos házi esztéta, aki éveken át módszeresen gyötörte Lillát az ínyenckedő megjegyzéseivel, most úgy festett, mint egy összevert, moslékba hempergett kóbor kutya. Két kézzel kapaszkodott a bejárati ajtó krómozott kilincsébe, de a remegő, zsírtól és mártástól csúszós ujjai képtelenek voltak elfordítani a makacs zárat.
– Nyisd már ki ezt az átkozott ajtót! – visította, miközben pánikszerűen a hideg fémhez préselte a hátát. – Feljelentelek! Börtönbe kerülsz támadásért, te őrült pszichopata!
Lilla egyetlen lépésnyire állt meg tőle. Szaggatottan vette a levegőt, mellkasa gyorsan emelkedett-süllyedt az ünnepi, sötétkék ruha alatt, amelynek szegélyére szintén jutott néhány csepp bor. Némán figyelte a férjét: azt az embert, aki eddig félelmetes és tévedhetetlen bírónak képzelte magát, most pedig nyomorultan nyüszített, összegörnyedve egy közönséges konyharuhától való állati rettegésében. Abban a pillanatban Lilla teljes bizonyossággal, a csontjai mélyéig értette meg az igazságot: Gábor mindig is gyáva volt. Minden színpadias ereje, felfújt tekintélye és gőgje kizárólag az ő engedelmességéből táplálkozott. Abból, hogy ő éveken át rettegett hibázni, nem megfelelni, nem elég jónak lenni azokhoz a kitalált mércékhez, amelyeket Gábor elé állított.
– Menj el – mondta Lilla halkan, szinte csak suttogva, de ebben a halk hangban annyi csengő keménység volt, hogy Gábor összerándult, mintha újabb ütést kapott volna a vizes ronggyal.
Végre sikerült úrrá lennie a záron. A súlyos ajtó hangos kattanással engedett, majd kitárult. Gábor úgy lőtt ki a lépcsőházba, mintha üldöznék, és még az sem jutott eszébe, hogy odakint hűvös este van, rajta pedig csak benti bőrpapucs és a testéhez tapadt, tönkretett ruha. Amint a lakáson kívül, biztonságosabb távolságba került, megpróbálta összeszedni porig alázott méltóságának utolsó, nevetséges morzsáit. Hirtelen visszafordult, kapkodva szívta a levegőt, és reszkető öklét meglengette a levegőben.
– Ezt még keservesen megbánod! – ordította olyan hangosan, hogy hisztérikus visszhangja végigverődjön az egész lépcsőházon. – Holnap beadom a válókeresetet! És eszedbe ne jusson felhívni, amikor majd bömbölve térden csúszol, és könyörögsz, hogy menjek vissza!
Lilla válaszra sem méltatta. Csak előrelépett, és teljes erejéből bevágta a páncélozott ajtót Gábor vörös, dühtől és félelemtől eltorzult arca előtt. A fém a fémnek csapódott, tompa, végleges dörrenéssel, mintha nem csupán egy ajtó zárult volna be, hanem az egész múlt szakadt volna le róla. Lilla lassan, kimérten kétszer elfordította a kulcsot. Aztán határozott mozdulattal ráhúzta a felső reteszt is. A lépcsőház felől még hallatszott némi elfojtott, érthetetlen káromkodás, majd a papucsok sietős, csoszogó csattogása a betonlépcsőkön. Gábor gyáván menekült lefelé, az imádott anyjához, annak tökéletes fasírtjaihoz és végtelen, mindent megbocsátó sajnálatához.
A lakásban egyetlen pillanat alatt sűrű, fülsiketítő csend telepedett meg. Lilla forró homlokát a hűvös ajtólapnak támasztotta, és lehunyta a szemét. A szíve valahol a torkában kalapált, a tenyere égett attól az erőtől, amellyel a durva szövetet szorította. Lassan szétnyitotta elfehéredett ujjait. A nedves konyharuha tompa, lucskos puffanással hullott a padlóra. Az adrenalin apránként kezdett kioldódni belőle, és a helyén könnyű, szinte kellemes remegés futott végig az egész testén.
Ösztönösen arra számított, hogy most tör rá a hisztéria. Hogy lecsúszik majd a fal mentén a földre, átkarolja a térdét, és hangosan zokogni kezd hatéves házasságának romjai fölött. De a könnyek valamiért nem jöttek. Helyettük különös, rég elfeledett érzés bontakozott ki a mellkasában: tiszta, akadálytalan könnyűség, amelyben semmi zavaros vagy fájdalmas nem maradt. Mintha hosszú éveken át görnyedt háttal cipelt volna egy nedves kövekkel tömött, iszonyúan nehéz hátizsákot, most pedig egyetlen mozdulattal ledobta volna egy feneketlen szakadékba, és végre kiegyenesíthette volna a gerincét.
Lilla ellökte magát az ajtótól, majd lassan, mintha újra tanulná, milyen biztos talajt érezni a lába alatt, visszaindult a konyhába. A látvány, amely ott fogadta, inkább emlékeztetett egy heves összecsapás utáni csatatérre, mint ünnepi vacsorára. A felborult szék magányosan hevert az oldalán. A világos parkettán a széttört kristálypohár éles szilánkjai fenyegetően csillogtak, egy drága vörösborból keletkezett tócsában úszva, amely most friss vérnek tűnt. Az asztalon ősi zűrzavar uralkodott: félrecsúszott abrosz, bordó gránátalmás fröccsenések, hanyagul szétdobált ezüst evőeszközök.
Óvatosan átlépte a borfoltot, odament az asztalhoz, és nyugodt mozdulattal talpra állította a széket. Aztán leült a megszokott helyére. Tekintete a saját tányérján érintetlenül heverő hússzeletre esett. Lilla felvett egy tiszta villát és egy éles steak-kést. Levágott egy kisebb darabot; a penge olyan könnyedén siklott bele a forró húsba, mintha olvadó vajat metszene. A vágás mentén a belseje finoman rózsaszín volt, a rostok étvágygerjesztően csillogtak az áttetsző húslétől, amely tökéletesen összeolvadt a sűrű, gránátalmás páccal.
A villát a szájához emelte, és lassan, figyelmesen megrágta a falatot. A hús hibátlan volt. Szinte szétolvadt a nyelvén, és összetett, elképesztően gazdag ízeket bontott ki: az elforralt bor enyhe fanyarságát, a rozmaring finom fűszerességét, a gránátalma kellemes, édeskés savanykásságát és a megfelelően sütött, drága borjúhús mély, telt aromáját. Nem volt száraz. Nem volt rágós. Ez egy lenyűgöző, éttermi színvonalú fogás volt, amelyet szeretettel, figyelemmel és kétségtelen konyhai tudással készítettek.
Gábor hazudott. Mindig hazudott. Napról napra, módszeresen, célzottan. Pimaszul semmibe vette mindazt, amit Lilla érte tett, csak azért, hogy saját magát magasabbra emelje, őt pedig örökös, ragadós feszültségben és kisebbrendűségi érzésben tartsa.
Lilla halkan felnevetett. Nem keserű nevetés volt ez, hanem őszinte, világos mosoly: egy valóban szabad nő első mosolya. Kinyúlt az épen maradt kristálypohárért, kényelmesen teletöltötte borral egészen a pereméig, majd magasra emelte, kecsesen koccintva az üres, mégis hirtelen levegőssé és tágassá vált lakással.
– Boldog évfordulót nekem – mondta ki hangosan, és a hangja tisztán, magabiztosan, csengőn szólt.
Nagy, mohó kortyot ivott a fanyar italból, és érezte, ahogy a kellemes melegség lassan szétárad a testében. Holnap hosszasan sikálhatja majd a parkettát, összeszedheti a szilánkokat, és közönyös nyugalommal pakolhatja Gábor dizájner holmijait fekete szemeteszsákokba. Holnap megkezdődnek majd az anyósa hisztérikus telefonhívásai, az ostoba fenyegetőzések, a bírósági ügyek és a fárasztó vagyonmegosztás. Holnap nagyon hosszú és nagyon nehéz nap vár rá. De ma este végre az övé volt a legtökéletesebb, legfinomabb vacsora a világ legjobb társaságában: kettesben önmagával.
A reggel szokatlan, puha csenddel érkezett. Lilla kinyitotta a szemét, és hosszú másodpercekig mozdulatlanul feküdt.