Nem azzal van gondom, hogy apád ekkora vagyont hagyott rád. Sejtettem, hogy így lesz, és biztos voltam benne, hogy Gábor a halála előtt nem feledkezik meg az egyetlen lányáról. Ebben tisztességesen járt el, nyugodjék békében. Csakhogy most nem róla kell beszélnünk, Lillám, hanem rólad.
Légy nagyon óvatos. Márk családja minden bizonnyal megpróbál majd kiforgatni abból, ami a tiéd, és majd azzal takaróznak, hogy ez úgyis „családon belül marad”. Ne hagyd, hogy szépen csomagolt szavakkal rászedjenek.
— Rendben, anya, vigyázni fogok — bólintott Lilla. — Őszintén szólva még mindig nem tértem magamhoz attól, amit apa lakásában láttam. Olyan gyönyörű minden! El sem tudom mondani, mintha valami mesebeli palotába léptem volna be.
— Jaj, kislányom — sóhajtott Ágnes, és végigsimított lánya haján. — Néha még mindig olyan vagy, mint egy gyerek. De örülök, hogy az élet végre valahogy kárpótol a gyerekkori könnyeidért és fájdalmaidért.
— Anya, mesélj apáról — kérte Lilla halkan.
— Nincs azon sok mesélnivaló. Ostoba voltam, büszke és makacs. Talán másként kellett volna döntenem. Akkor lehet, hogy te sem nélkülözésben nősz fel, és nem kellett volna fillérről fillérre élnünk.
Gáborral akkor ismerkedtem meg, amikor huszonhat éves voltam, ő pedig már jócskán elmúlt negyven. Rohammal került be hozzánk, azonnali műtétre volt szüksége. Ezért nem valami drága magánklinikára vitték, hanem abba az állami kórházba, ahol dolgoztam, mert a mentő oda szállította.
Megtetszettem neki. Dicsérte, hogy milyen ügyesen adom be az injekciókat, hogy szinte meg sem érzi, beszélt a kezem finomságáról meg a szemem szépségéről. Olyan melegen, olyan őszintének tűnően mondta, hogy én elhittem neki.
Miután kiengedték, tovább találkozgattunk. Apád udvarias, figyelmes férfi volt, tudta, hogyan kell egy nőt elvarázsolni. Azt mondta, szeret.
Amikor közöltem vele, hogy téged várlak, egyszerűen eltűnt. Rettenetesen szenvedtem. Sírtam, és közben rájöttem, hogy csak játékszer voltam a kezében. Gábor csak a születésed után bukkant fel újra.
— És akkor mi történt? Miért küldted el, anya? — kérdezte Lilla türelmetlenül.
— Mert ő… — Ágnes elhallgatott egy pillanatra, mintha még most is nehezére esne kimondani. — Mert megalázó ajánlatot tett. Azt akarta, hogy legyek a kitartott nője. Kiderült, hogy régóta házas. Gyermekük nem volt a feleségével, de az apósa befolyásos embernek számított, valami félig törvényes üzletet irányított, Gábor pedig ennek a világnak a része volt. Nem hagyhatta el a feleségét. Akkor úgy magyarázta, ha megtenné, nem sokáig maradna életben.
— És utána? Miért tiltottad meg, hogy kapcsolatban legyek vele? Miért nem engedted, hogy segítsen nekünk? Hiszen rengeteget dolgoztál, mégsem volt soha elég pénzünk! Miért kellett ilyen szegényen élnünk?
— Mondtam már, büszke voltam. Ma talán nem így döntenék. Tudom, mennyire nehéz lehetett apa nélkül felnőnöd, és ezért bocsánatot kérek tőled, Lilla. De volt még valami… Féltem az életedet. Ha a felesége tudomást szerzett volna rólad, bosszút állhatott volna.
— Aztán mi lett?
— Két évvel ezelőtt Gábor ismét megjelent az életemben. Azt mondta, az apósa már meghalt, és nemrég a felesége is elment. Felajánlotta, hogy költözzünk hozzá a lakásába. Te akkor már Márkkal jártál, és közeledett az esküvő. Én pedig… tudod, bennem addigra már kialudt minden. Egyedül jobban éreztem magam, mint bárki mellett. Valószínűleg túl sokáig vártam a boldogságra, és végül elfáradtam.
Lilla később hazament az anyjától. Estefelé azonban megcsörrent a telefonja: az anyósa hívta.
— Na, Lilla, ideje lenne már megmutatnod nekünk azt az örökséget! Hadd lássuk, mivel dicsekedhetsz!
— Apa lakására gondol? — kérdezte Lilla nyugodtan. — Rendben. Holnap délelőtt úgyis ott leszek, át kell néznem az iratait. Anya szerint leveleket is hagyott nekem. Jöjjenek el, elküldöm a címet.
Másnap Erzsébet és Márk húga némán, szinte kábultan jártak végig a lakáson. Arra fel voltak készülve, hogy tehetős ember otthonát látják majd, de arra nem, hogy ekkora fényűzés fogadja őket. A két nő ugyan mosolyt erőltetett az arcára, de a döbbenetük így is mindent elárult.