Nehéz volt az a sóhaj. Szaggatott. És az utolsó.
Márk még mindig őt nézte borostyánszínű szemével, ugyanazzal a tekintettel, amellyel tizenöt éven át kísérte minden mozdulatát. Benne volt abban minden: szeretet, hűség, hála. És mintha kérdezte volna: „Megtettem? Megvédtelek?”
— Megtetted — suttogta Eszter, miközben könnyei az arcára hullottak. — Megtetted, drágám. Megmentettél engem. Tényleg megmentettél.
Márk ekkor lassan lehunyta a szemét.
Örökre.
Eszter hajnalig mellette maradt. Ölében tartotta az őszülő fejet, ujjai újra meg újra végigsimítottak a durva bundán. Sírt. Úgy zokogott, ahogy addig soha életében. Nem sírt így akkor sem, amikor a férje elhagyta. Akkor sem, amikor megértette, hogy gyermekük sosem lesz. És akkor sem, amikor végképp magára maradt a világban.
Pirkadatkor felállt, elővette az ásót, és kiment az udvarra. A novemberi föld kemény volt, hideg és makacs; sokáig kellett küzdenie vele. Végül a vén berkenye alatt ásta meg a gödröt, azon a helyen, ahol Márk nyaranta a legszívesebben hevert az árnyékban.
Bebugyolálta egy régi subába. Abba, amely még Gáborról maradt rá. Aztán óvatosan leengedte a mélyedésbe, betemette, és egy követ helyezett a sírhalom tetejére.
Sokáig állt ott a szürke novemberi reggelben. Özvegyként. Gyermektelen anyaként. Asszonyként, akit a saját férje bolondnak nevezett. Ő pedig felnevelt egy farkast. És ez a farkas megadta neki azt, amit ember nem tudott: hűséget a végsőkig. Az utolsó lélegzetig. Az utolsó csepp véréig.
Másnap megérkeztek a rendőrök. Járták a házat, nézték a nyomokat, jegyzeteltek, kérdezgettek. A támadók közül kettőt a megyei kórházban fogtak el; odáig vonszolták magukat összemarva, reszketve a rémülettől. A harmadikra egy hét múlva akadtak rá a szomszédos megyében.
A körzeti rendőr, egy már nem fiatal kapitány, a tornácon állt, és hitetlenkedve csóválta a fejét.
— Hát, anyám, ilyen őrződ se sok embernek volt. Egyedül három ellen… Úgy elintézte őket, mint Balázs a rongyot. Figyeljen csak, nem hozzak magának egy új kölyköt? Az erdésznél vannak jó erős kutyák, farkasölő vérből valók.
Eszter lassan megrázta a fejét.
— Nem kell. Ilyen másik úgysem lenne. Márkból csak egy volt. Egy egész életre.
A kapitány elhallgatott egy pillanatra, aztán bólintott.
— Ebben igaza van — mondta halkan. — Az ilyenekből mindig csak egy akad. Emberben is, állatban is.
Azzal beszállt az autóba, és elhajtott.
Eszter pedig ott maradt. Lehajolt, megigazította a sírra tett követ, majd leült a berkenye alatti padra. Nézte az utat, amelyen annyiszor várta már, hogy valaki hazatérjen.
A ház néma lett. Üres. Idegenül csendes. Senki nem szaladt elé a küszöbnél. Senki nem nyomta nedves orrát a tenyerébe. A kemence mellett sem hevert többé az a szürke, összegömbölyödött test.
Mégis tudta, hogy Márk nem tűnt el egészen. Ott van a berkenye alatt. És ott is marad, amíg csak az a fa áll.
Tizenöt esztendőt töltöttek együtt. Tizenöt telet és tizenöt tavaszt. Ezalatt egyszer sem árulta el. Soha nem fordult el tőle, nem hagyta cserben, nem emelt rá hangot. Vadállat volt, mégis több emberség lakott benne, mint sok emberben. Vagy talán nem is emberség volt az. Inkább hűség. Az a ritka fajta, amelyből olyan kevés jutott a világnak. Neki azonban elég volt belőle ahhoz, hogy az életét adja azért az öregedő asszonyért, aki valaha megsajnálta őt: azt a vak, apró, reszkető kölyköt a májusi erdőben, egy kidőlt fa gyökerei alatt.
Esténként Eszter még most is kiül a tornácra. Nézi, ahogy a nap lebukik a háztetők mögött. Néha pedig úgy érzi, mindjárt megnyikordul a kapu. Mindjárt puha mancsok neszeznek át a füvön. Mindjárt az ölébe nehezedik az ősz fej, és a borostyánszín szemek azt mondják: „Itt vagyok. Melletted vagyok. Soha nem megyek el.”
Ilyenkor Eszter elmosolyodik. Végigsimít a levegőn.
És hisz benne.
Mert vannak, akik elmennek. És vannak, akik maradnak.
Örökre.