Gábor hátat fordított, és eltűnt az udvar végében. Másodszor három évvel később kereste fel Esztert. Akkor már józan volt. Valamennyi pénzt is hozott magával, azt mondta, segíteni szeretne. Eszter azonban nem nyúlt érte.
— Ne, Gábor. Boldogulok egyedül. Akkor te döntöttél. Én is döntöttem.
A férfi még álldogált egy darabig a kiskapunál. Ránézett Márkra, aztán Eszterre. Végül némán bólintott, és többé nem tért vissza.
Az évek pedig mentek tovább a maguk rendje szerint. Eszter lassan megöregedett, és Márk fölött is eljárt az idő. A farkasélet nem hosszú. Tizenöt évesen már nagyon vénnek számított. Bundája kifakult, fényét vesztette, lábai egyre nehezebben engedelmeskedtek, fogai elkoptak. Már nem szaladt, csak komótosan, súlyosan lépkedett. A tekintete azonban semmit sem változott: ugyanaz a borostyánszínű, okos, hűséges nézés maradt benne.
Esténként továbbra is egymás mellett ültek a tornácon. Eszter végigsimított a megőszült pofán, és gyakran arra gondolt: „Hát ennyi maradt nekem a családból. Egy farkas. Csakhogy ez a farkas közelebb áll hozzám, mint bármelyik ember.”
Aztán bekövetkezett valami, amire a faluban senki sem számított.
Nyugtalan, zavaros idők jöttek. A környéken rosszféle alakok kezdtek mozgolódni. Idegenek jártak a falvak között fekete autókkal, rendszám nélkül. Figyelték a portákat. Hol él egyedül idős ember. Melyik ház áll félreeső helyen, közel az erdőhöz. Honnan nem érkezne segítség, ha baj történne. Később azt beszélték, egy banda volt: három férfi, mind fegyházviselt. Raboltak, és ha kellett, öltek is, hidegen, kegyelem nélkül, mintha a kilencvenes évek legsötétebb napjai tértek volna vissza.
Eszterhez éjszaka mentek. Novemberben, Mindenszentek táján.
Az asszony aludt. Márk, ahogy mindig, a kályha mellett feküdt a régi fekhelyén. Egyszer csak felemelte a fejét. Orrcimpái megremegtek, a tarkóján felborzolódott a szőr.
Már akkor meghallotta őket, amikor még a ház ajtajához sem értek.
Eszter Márk morgására riadt fel. Mély, gyomorból feltörő hang volt, olyasmi, amilyet tőle soha azelőtt nem hallott. A farkas az ajtónál állt, teljes testében megfeszülve. És abban az öreg, beteg állatban hirtelen felébredt az, aki valójában mindig is volt: a vadon teremtménye. Könyörtelen. Ősi. Védelmező.
Az ajtó megremegett az első rúgástól. Aztán jött a második. A retesz recsegni kezdett.
— Nyisd ki, vénasszony! — harsant kintről egy rekedt hang. — Add elő a pénzt! Mindent ide! Különben megbánod!
Eszter a sarokba húzódott. Keze a fal mellett tapogatózott, és rátalált egy régi vasvillanyélre, amelyet évek óta ott tartott. De mit érhetett volna vele három férfi ellen?
Az ajtó végül beszakadt.
Három alak állt a küszöbön. Az első hatalmas, kopasz ember volt, kezében zseblámpával. A második alacsonyabb, baltát szorított. A harmadik félig kint maradt, a bejáratot fedezte.
— Na, nagyanyó… — kezdte a kopasz, de a szó a torkán akadt.
Meglátta a szemeket.
Két borostyánfény izzott a sötétben. Márk nem ugatott. Nem is morgott tovább. Egyszerűen elrugaszkodott.
A következő pillanatok Eszter emlékeiben később összemosódtak. Kiáltás. A padlón csattanó balta fémes zaja. Valakinek a fulladozó hörgése. Márk az első férfit tépte, azt, akinél a lámpa volt. A második lendítette a baltát, de a farkas félresiklott, és a karjába mart. A harmadik már menekült; hallatszott, ahogy áttöri magát a bokrokon. A többiek utána rohantak. Visítottak a rémülettől — megedzett, börtönviselt férfiak, mégis úgy sivalkodtak, mint a malacok.
Egy perc múlva minden elcsendesedett.
Eszter reszkető kézzel gyújtotta meg a lámpát.
Márk a küszöbnél feküdt. Az oldalát mély vágás hasította fel. Véres patak csorgott a padlóra, összekeveredve a sárral, amelyet a támadók behordtak. Nehezen lélegzett. A szeme nyitva volt, és Esztert nézte.
Az asszony térdre rogyott mellette.
— Márk… drágám… édes jó Márkom…
Rongyokat szorított a sebre, próbálta elállítani a vérzést. De a sérülés túl mély volt; a balta kegyetlenül belevágott. Márk a fejét Eszter ölébe fektette. Aztán nagyot sóhajtott.